Tócóskert

Megfordult a fejemben, hogy újoncként az első post-omat afféle bemutatkozás félének szánom,

aztán gyorsan átgondoltam és rájöttem, hogy ezen oldal sokkal magasztosabb dolgokkal

hivatott foglalkozni, mint szerény személyem, így eltekintenék jelen esetben ettől, hisz a

szoci-beton házak árnyékában apró porszemek vagyunk mindannyian,

kik itt éljük mindennapjainkat, így rögtön - in medias res - inkább mással folytatnám...

Azaz, egy kicsit mégsem mással; 13.-án betöltöttem a 27.(!!!) évemet.

Hogy ez sok e vagy épp kevés, az relatív. Azt szoktam mondani, az aktuális életkort mindig az

dönti el, hogy hány éves a lány, akivel épp beszélgetünk, hisz ilyenkor - valljuk meg -

kitolód(hat)nak a határok pozitiv-nagativ irányban.

Hogy miért fontos a 27? - egyáltalán nem úgy fontos, ahogy átlagemberként fontos lehetne,

nem...  ez egy másfajta megközelítést igényel; ugyanis ha azt mondom:

a 27 masszívan keserves évemből, 25-öt a Tócóskert üres üvegekkel teli parkjaiban,

megviselt terein, tele 'grefózott' lépcsőházaiban töltöttem, akkor azt hiszem - e mellett még

ezekben az oly embert próbáló időkben sem lehet szó nélkül elmenni.

Most eltekintenék a kronológiától, de mozgalmas kis gyermek, kamasz és fél-felnőtt évek voltak,

ezt nem lehet elvitatni.

Nade: tényleg nem ön-reklám akar lenni ez a kis iromány, csak fontosnak tartottam elmondani,

hogy a majdani írásaimat, melyek mind-mind a vállaimat nyomó verejtékes tócóskerti évekből

fognak gyökerezni, Én is, akárcsak társaim, az abszolút hiteles, nyers tényfeltárás oltárán

kívánom létrehozni, kendőzetlen társadalmi "humán-pornográf" módon,

levetkőztetve a telepet ízeire és zamatára;

Én sem mondhatok egyebet, mint amit már oly borongósan Winston barátom is megfogalmazott:

"Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!"

(remek; mégiscsak bemutatkozás-ízűre sikerült ez a post. Nézzétek el nekem... :)

raptile

Nos, kedves rajongók, újra itt, megújult erővel, és némi erősítéssel, aminek szívből örülök.

Korábban már említettem, hogy a Tóciban az egy négyzetméterre jutó keménycsávók száma igen magas, viszont arra elfelejtettem kitérni, hogy eme keménycsávók általában két jól behatárolható helyre koncentrálódnak: az egyik a kocsma a másik meg az általános iskola. A kocsma esetében szerintem mindenki igazat ad nekem, aki volt már egyáltalán kocsmában, pláne tócis kocsmában. Na de mi a helyzet az általános iskolákkal? Miért van ott annyi keménycsávó? Az ok nem is olyan bonyolult: az itteni keménycsávók nem mások, mint az igazi, hamisítatlan városi retardáltak, akik legalább kétszer már buktak, és a következő is kilátásba van helyezve. Ezek az emberek (állatok) haragban vannak önmagukkal, és az egész világgal, és úgy egyáltalán, a faszuk tele van mindennel aminek értelme van ezen a világon. Az értelmetlen dolgokban persze annál jelesebbek, de ne haladjunk ennyire előre. Mai bejegyzésem főszereplője is egy ilyen retardált keménycsávó. Ismerjétek hát meg Bertit.

Berti hátteréről úgy összességében nem sokat tudtam. Nem tudtam hogy ez neki a családneve-e, vagy csak úgy kitalálta magának, de tény, hogy az egész suli úgy ismerte, Berti. Ha csak a neve szóbajött, mindenki összerezzent, de legalábbis odafigyelt a szóra, mert bizony nem ártott tudni, hogy kit nézett ki éppen magának. Fogalmam sincs hogy milyen családból származott, de tény, hogy nem lehetett valami nagy értelmiségi család, ha hagyták, hogy a gyerekük 16 éves létére szégyenszemre általános iskolába járjon.

Bertiről akkor kezdtem többet megtudni, és akkor kezdtem kapcsolatba kerülni vele (még ha ez egy igen messzi kapcsolat volt is) mikor egyik legjobb cimborám valami oknál fogva összeszűrte vele a levet. Na persze ez a cimborám se volt hülye, illetve először még igen, de aztán rájött hogy a Bertivel való barátság neki nettó veszteség, jobb napokon esetleg nullszaldós. Az például teljesen természetes volt Bertinek, hogy eme cimborámhoz felmenve kölcsönkért egy neki tetsző pólót, melyet cimborám vagy udvariasságból, vagy netán félelemből oda is adott, azonban soha nem kapta vissza, pedig többször is rákérdezett. A póló huss, odalett, nem csodálkoznék ha még a kölcsönadás napján egyszerűen gazdát cserélt volna. Az elejétől fogva undorral gondoltam erre a gyerekre, nem csak a személyisége miatt, de a kezén jól látható bőrbetegség miatt is, mely valamiféle pigmenthiányra vezethető vissza. Mindenesetre tény hogy foltos volt a keze, és mindig azt vártam, mikor megláttam, hogy mindjárt lerohad, és a földre esik.

Nos, mivel ez a szarcsimbók beszélőviszonyba került haverommal, én pedig feszt a sráccal lógtam, arcról már jól ismert. Így történhetett, hogy életem első és utolsó sulidiszkóján némi összetűzésbe keveredtem vele. Megjegyzem, ez a sulidiszkó nem  csak őmiatta volt nekem az utolsó, hanem úgy az egész egy órási hányás volt, de szerintem tudjátok miről beszélek. Szóval ez a gyerek is ott volt, be volt baszva mint a dög, és mikor ott álltam, vártam hogy megbeszélje haverommal azt, amit meg kell, egyszer csak ülve odaintett nekem, hogy beszélni akar velem. Én meg a zene miatt közelebb hajoltam, ő pedig elkapta a pólóm nyakát, majd elkezdett ordítani: -Te jelentettél fel? Tudom hogy te voltál! Te jelentettél fel!

Én persze meglepődtem mint az állat, eszembe se jutott (akkor még) hogy velem ilyen történhet, egyet tehettem: tagadtam ahogy csak tudtam. De neki ez nem volt elég, tovább kérdezősködött. Nagy nehezen sikerült átpasszíroznom a ködös agyán azt a pár kiloByte-nyi információt, hogy én őt alig ismerem, azt sem tudom hol lakik, még a rendes nevét sem tudom, akkor mégis hogy a fészkes francba jelentettem volna fel. Na és egyáltalán, miért? Mi rosszat tett ő nekem? Mikor ezt felfogta, akkor elengedett, én meg megszeppenve odébbálltam. Kis idő múlva jön haverom, és mondja, hogy csitította Bertit, hogy én tényleg nem akartam neki ártani és eszem ágában sem volt feljelenteni őt, de Berti hajthatatlan, és meg akar verni. Úgyhogy haverom mondta, hogy tiplizzünk amíg lehet. Úgy is lett, soványmalacvágtában (Copyright by Termann) behúzódtunk egy közeli ház lépcsőházába, és beszélgettünk az este hátralévő részében. Mikor már elültnek éreztük a vihart, mindketten hazamentünk, épségben, egészségben.

Na de, hogyan is néz ki egy ilyen keménycsávó, aki részegen annyira kemény, hogy a tőle két évvel fiatalabb 14 éves kiskamaszt ilyen kőkeményen megregulázza? Kedves olvasó, ha eddig egy kigyúrt baromállatot képzeltél el, akkor most seperd le elméd képzeletbeli asztalát, és húzz új abroszt: Berti kb. 140 cm volt felemelt kezekkel. Én legalább egy fejjel de inkább kettővel magasabb voltam nála, és határozottan izmosabb mint ő. Akkor viszont mi tette ilyen félelmetessé, hogy mindenki összerezzent a neve hallatára? Nos, az egyik, amit akkor még nem fogtam fel, az a hírverés. Ugye ismerjük azt a helyzetet, amikor valamiről, vagy valakiről sokan állítják ugyanazt, sőt, ki is színezik a történetet, és már hajlamosak vagyunk elhinni, még akkor is, ha eredetileg szkeptikusok voltunk? Na, Berti meg a híre pont ilyen volt. Természetesen nem lehet kihagyni a másik okot: mindig volt mögötte 1-2 gorilla. Ezek vele ellentétben tényleg nagyobb darab legények voltak, ám az esetek többségében ők tényleg csak ott álltak mint két nagy mamlasz, és hagyták hogy a kis szaros kipattogja magát. Mivel egyre többet láttam ezt a hülyegyereket, és egyre többször kellett vele beszélgetni, kezdett kialakulni bennem az a hit, hogy ennek a gyereknek bizony nagyobb a füstje mint a lángja. Ezt később be is bizonyítottam magamnak.

A történet az volt, hogy egy verőfényes délutáni napon épp haveromhoz ruccantam át, akinek volt egy IBM 386-os számítógépe (na ezekre emlékszik-e még egyáltalán valaki?) és minden nap azon játszottunk. Na persze ez a játszottunk úgy nézett ki, hogy ott volt még 4 haver, és mindenki azt nézte, ahogy én próbálom végigvinni az Another Worldöt. Egyszerűen nem lehetett levakarni a gépről, és egy idő után már ők is belátták. De ne kalandozzunk el: mentem szépen az utcán, mikor már messziről feltűnt írásom főszereplője. Egyedül. Ez engem annyira nem nyugtatott meg, az ideg bennem volt, mert tudtam hogy megállít. Persze hogy meg is állított. Először mindenféle himihumi szöveggel próbált terelni, kérdezgette hogy nem láttam-e haveromat, mert beszélni akar vele, meg ilyenek, én meg felelgettem a hülye kérdéseire. Aztán egy éles váltással ránézett a karórámra, majd ennyit kérdezett: -Nem adod nekem az órádat? Elgondolkodtam, hogy mit lehet tenni? Adjam oda, és akkor másnap már a gatyám is kell neki, vagy legyen tisztességes harc, és ha lever, akkor az övé az óra, de legalább a becsületem megmarad? Nos, lehet nem mindenki filozofált volna ilyesmiken, viszont én balhékerülő gyerek voltam, bár az igazságérzetem már akkor is nagy volt. Úgyhogy miután átfuttattam a fenti gondolatmenetet az agyamon, szelíden ennyit feleltem: -Nem. Tudjátok mi következett ezután? Semmi. A nagy büdös semmi. Berti csak ennyit mondott: -Igazad van, jól teszed hogy nem adod nekem. Azzal elment. Én még álltam ott egy darabig, nem akartam elhinni, hogy ez így ennyi volt. Pedig ennyi volt. Utána soha a büdös életben nem zargatott.

Azt hiszem valamilyen módon köszönettel tartozom ennek a gyereknek. Ő tanított meg rá ugyanis, hogy nem biztos, hogy mindig a legnagyobb pofájú a legerősebb.

Hogy mi lett vele? Faszom se tudja, és őszintén szólva nem érdekel. Három dolgot tudok elképzelni neki: Vagy megölték mikor egy zavart pillanatában elhitte hogy nagyon erős, vagy börtönben van, vagy pedig az anyja lakásában tengeti az életét, és munkahelyről munkahelyre jár a sorozatos kirúgások miatt.

Utószó: Tudom hogy ez itt kurvára senkit sem érdekel, de elmondom, hogy milyen fasza kis karórám volt nekem akkoriban, nem csoda hogy le akarta nyúlni. Az alapszíne piros-fehér volt (hajrá LOKI!), a kvarckijelzőn pedig a jól megszokott kvarcszámok helyett óramutatók voltak, persze kvarcból kirajzolva. Imádtam azt az órát, aztán elszakadt a szíja, de még sokáig őrizgettem otthon így is.

Interneten is megtekinthető a Tócóskert! Bizonyám! Van egy nagyon jó kis weblap, mely a http://www.norc.hu/ ezen egyelőre csak pár magyar város tekinthető meg, köztük Debrecen is. A Tócóskertet északi irányban a Kishegyesi út, keleti irányban az István út, déli irányban a Vincellér utca, míg nyugati irányban a Derék utca határolja. Kellemes barangolást mindenkinek!

UI: Igérem hamarosan lesz normális poszt is, a téma már megvan.

Ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, a Tóciból mindenki menekül. Van, aki az öngyilkosságot látja megfelelő lehetőségnek, van, aki mást. Mai bejegyzésem is egy ilyen (ál)menekülési lehetőségről szól.

Mi is az az MLM? Multi Level Marketing, amit magyarul kb. annyinak lehetne fordítani, hogy Átbaszunk Ahol Tudunk. Tipikus képviselője az Amway, erről szerintem mindenki hallott, aki a '90-es években már öntudatánál volt (értsd: megért egy bizonyos életkort, tehát nem kisgyerek volt). Annyit kell tudni az egészről, hogy meg kell venni egy csomó szart, pl. konyhai tisztítószereket, majd azzal kell házalni (értsd: elüldözni magad mellől az összes barátodat). Természetesen nem csak termékekre "kell" költeni, hanem mindenféle idióta oktatóvideókra, kezdőkészletekre, amik bizony nem kis pénzt kóstálnak.

Legkorábbi emlékem erről valahova általános iskolába vezet, mikor is egyik osztálytársam, akivel viszonylag jóban voltam, titokzatoskodva annyit mondott nekem, hogy küldjem át szüleimet aznap este hozzájuk. Természetesen azon kérdésemre, hogy miért, annyi volt a válasz hogy majd meglátják. Szüleim el is mentek, majd egy bő 2 óra múlva jöttek is vissza. Ekkor hallottam először az Amway szót, és szerencsére akkor (még) nem fertőzte meg családomat.

Teltek-múltak az évek, és egyszercsak anyámat megtalálta egy rég látott "barát" aki éppen ebben utazott. Akkorra már anyám tudta hogy ez miről szól, és vagy ő volt gyengébb pillanatában, mint évekkel azelőtt, vagy ez a "család barátja" bírt jobb rábeszélőképességgel mint az évekkel ezelőtti delikvens, de tény, hogy anyám belevágott. Szögezzünk le valamit: a termékek nem voltak nagyon rosszak, de sokkarta drágábbak voltak, mint rendes bolti megfelelőik, annyival pedig nem voltak jobbak hogy ez megérje. A recept egyszerű volt: vegyél meg egy rakás szart, és tukmáld rá a haverjaidra, kockáztatva ezzel a barátságotokat. Tiszta főnyeremény, mi? Na de ennyivel nem úszta meg ám a paraszt, ó dehogy. Mindenféle gyűlésre kellett járni, ahol felfokozott pátosz kíséretében "karizmatikus" egyéniségek magyarázták el a tócóskerti plebsnek, hogy ők épp a boldogság kapuja előtt állnak, és hogy gondolkozzanak azon, mit fognak tenni a mérhetetlenül sok pénzzel, amit keresni fognak. Bugyik nedvesedtek be, szájak nyálasodtak meg a szavak hallattán. Módfelett nevetséges volt az egész: meg lett mondva az embereknek, hogy tegyenek úgy, mint egy nagy család, vagyis smúzoljanak egymással, mert ők bizony kiválasztottak. Úgy is tettek az emberek: mindenféle vadidegennel olyan dolgokat beszéltek meg, olyan bizalmasan kezdtek közeledni egymáshoz, ami a szervezet nélkül elképzelhetetlen volt. Gyerekként kibaszott kínos volt: számomra unszimpatikus, sokszor teljesen ismeretlen emberek (köztük a család "barátja") tolták a saját képüket az enyémbe, és hogylétem felől érdeklődtek, mintha bármit is számítana nekik ez az egész. Számomra ez a gusztustalan smúzolás volt az egészben a legvisszataszítóbb, egyszerűen undorodtam attól a sok művigyortól, az érdektelen hogyvagyoktól. Azonban az agymosás nem ért véget a gyűléseken: mindenkinek kötelező volt megvásárolnia a kezdőkészletet, amiben oktatóvideók és mindenféle faszságok voltak. A videók szörnyűek voltak. Egy rakás műsikeres, menő menedzsernek kikiáltott külföldi bájgúnár mondta el kb. ugyanazt, ami a magyar megfelelőik a gyűléseken. Olyannyira visszataszító stílusban tették ezt, hogy nekem 10 perc után kifordult a belem tőle, és tesómékkal még röhögni se tettük be a VHS lejátszóba, mert egyszerűen még viccnek is csapnivaló volt az egész. A leghihetetlenebb azonban az egészben az, hogy amit ezek az MLM-esek kitaláltak, múködött: mindenki vette a termékeiket mint a cukrot, sőt, az emberek szeánszokat tartottak, és terjesztették a kórt. A kór pedig úgy terjedt a Tóciban mint máshol a malária. Nem csoda, hiszen tudjuk, hogy a Tóciban rengeteg a paraszt és a félművelt, vagy az olyan, aki egyszerűen csak menekülni akar onnan egy jobb világba.

Egyeseket olyannyira meghülyítettek, hogy az egész életüket eköré építették. Csak ilyen termékeket használtak, nem mulasztották el egyetlen baráti (!) beszélgetésben sem megemlíteni a termékeket. Sőt, ha családi kiruccanásra támadt kedvük, azonnal szóltak még 1-2 MLM-es "kollégának" akik persze akkor is csatlakoztak, ha semmi kedvük nem volt hozzá, hiszen milyen dolog már az, hogy a "család" nem tart össze. Ez azért volt nevetséges, mert az MLM-en kívül semmi nem tartotta össze őket, de mégis úgy tettek, mintha megannyi közös érdeklődési körük lett volna. Külsőségekben nem volt hiány, ez tény. Egyesek még a rendes munkájukkal is felhagytak emiatt, de nem ez volt a jellemző. Mindig is megvetéssel gondoltam azokra, akik a magánéletüket valamilyen munkahelyi (vagy jelen esetben munkahelynek csúfolt) szabályozás és eszmerendszer köré rendezik, ezáltal ölvén meg az egyéni szabadságot, és gondolkodást.

Persze, arról nem szólt a fáma, hogy hányan mentek ebbe tönkre, mert bizony, ilyen is volt. Az egész egy kibaszott nagy pszichológiai gépezet, és direkt azokra az emberekre szállt rá, akik vagy élethelyzetüknek, vagy természetüknek köszönhetően nem látnak a színfalak mögé, és elhiszik, hogy himihumi, munkának csúfolt tevékenységgel pénzt lehet csinálni. Sikerpéldával persze nem szűkölködtek: hogy-hogynem, minden gyűlésre betoppant valaki, akinek borzalmasan bejött az élet az MLM hatására, és a kis panelházat lecserélte egy hatalmas, kertes családi házra. Ez persze sokaknak újult erőt adott akkor, amikor már épp ki akartak szállni. Na persze, hiszen balekok nélkül nem ment volna az egész.

Nem szégyellem, az én családomat is bepalizták egy időre, de elég hamar rájött anyám, hogy ez egy baromság, és onnantól kezdve átállt önellátásra, vagyis eladni már nem akart, de saját használatra venni még igen. Megjegyzem, ugyanígy tett a nagy többség is, mert egymásnak bevallani ciki lett volna, hogy ezeket a termékeket nem olyan könnyű eladni, sőt, ilyet mondani egyenesen istenkáromlás volt arrafelé. Úgyhogy inkább szépen kussban, jó Amway-katonához híven mindenki vásárolgatott, de szigorúan csak otthoni használatra.

Hogy tombol-e még a láz idehaza, arról fogalmam sincs. Tény, hogy manapság nem hallok semmit sem erről a cégről. Viszont amikor a Hit Gyülekezetét látom a TV-ben, vagy a szcientológusokról olvasok, meglepő hasonlóságokat vélek felfedezni az MLM-esek, és az ő módszereik között. A pszichológiai módszerekkel történő meghülyítés manapság is működik, és az emberek pénzét könnyebb elvenni, mint azt elsőre gondolnád.

UI: Érdekes tény, hogy a Szcientológiai Egyház és az Amway alapítása között csupán 7 év különbség van. És hát honnan máshonnan származna ez a két istenverése, mint a mesés Ámerikából. No mindegy, ezt a témát nem itt fogom kivesézni, a Tócóskert Blog keretei nem ehhez mértek.

Üdv újra hű olvasóinknak! Remélem már tűkön ültetek a következő posztért. Ha meg nem, akkor szégyelljétek magatokat :)

No de nem vagyok ám olyan szigorú, jut itt mindenkinek olvasnivaló (csak bírjátok kivárni, ha-ha!). A poszt apropója, hogy hatalmas tettet vittem véghez: Oly sok év kihagyás után visszamerészkedtem a veszélyzónába. Bizony mondom néktek, a Tóci vészjósló határain belülre merészkedtem legalább 5 évnyi kihagyás után. A cél: élménygyűjtés, és Fenryrrel pár sör megivása. Nos, azt kell mondjam nektek, hogy a Tóci semmit sem változott. És amikor azt mondom, semmit, akkor úgy értsd, hogy tényleg semmit. Se egy átfestés, se egy felújítás, semmi. Annyi azért mégis történt, hogy a járdára felfestettek egy bicilkiutat, aminek azonban a világon semmi értelme sincs. Gyerekkoromban ugyanis azokon a járdákon felfestés nélkül is ugyanúgy bicikliztünk, mint most bicikliznek a gyerekek. A Tóci lakói pedig nemes egyszerűséggel nem vették tudomásul a felfestést, így gyakorlatilag a bicikliút közepén grasszálnak kutyával, macskával, gyerekkel, illetve végelgyengült nagypapával a karjukban (-papa, ne legyen már tetű, oszt jöjjön a saját lábán!).

Szóval bár az elején megijedtem, hogy a sosem változó Tócóskert mégiscsak változásnak indult, de végül megnyugodtam, hogy csupán aljas tréfa áldozata lettem. Na de nem is vártam én mást egy ilyen anomáliákkal teli dimenzióban. A dimenziót nem véletlenül használom: amikor a határt átléped, mintha megváltozna a tér és az idő. A Tóci valahogy megrekedt egy régi korban, amit már mindenki elfeledett. Ahogy belépsz, mintha tripbe kezdenél. A színek halványodni kezdenek, még az ég kékje is megfakul. A nappalból hirtelen este lesz, az estéből pedig a legfeketébb éj, amit ember valaha is láthatott. A panelházak vádlón magasodnak föléd, minden ablakuk egy-egy fürkésző szem. Mintha csak azt kérdeznék összevont szemöldökkel: -Hol voltál eddig, drága gyermekem? Nem fenyeget, csupán szelíden dorgál. Te hozzá tartozol, ő hozzád. Mindig visszatérsz, és ezt mindketten tudjátok. Ő mindig visszavár, mint egy jó feleség az esténként kimaradozó férjét. Mindent megmutat amit tud, de újra ne számíts. Ő nem változik, nem is fog soha. A Tóci él. Aki ezt nem hiszi, az még nem járt ott.

Szóval a sors újra ebbe a különös dimenzióba vezetett, és mit mondjak, tényleg nagy hatással volt rám az a kis idő, amit ott tölthettem. Bemozgásom pár pillanatát meg is örökítettem, úgyhogy ismét képekkel bűvölöm el a tisztelt nagyérdeműt.

Bemelegítésnek nézzünk is egy tipikus képet a Tóciból, amit szinte mindenhol látni. Mint mondottam, a Tóci az a hely Debrecenben, ahol az egy négyzetméterre jutó keménycsávók aránya a legnagyobb. Sokszor elképzeltem már, hogy vajon mit vétenek ezek az üvegek a keménycsávóknak, amiért ilyen csúnyán el kell velük bánni. Arra jutottam, hogy valószínűleg ezek az üvegajtók nemes egyszerűséggel zaklatják az arrajáró atletatrikós fiatalembereket, halkan odasúgván nekik hogy: -köcsöööög vaaaagy... Az egész úgy hangzik, mintha a szél fújna, nem több az egész egy fuvallatnál, de a keménycsávónak van ám füle a sértésre. A sértés pedig mint tudjuk, nem maradhat megtorlatlanul.

Utam következő állomása egy tócóskertiek által jól ismert felirat volt, melyen megannyit derültem megboldogult gyermekkoromban. A felszólítás, mely valamikor a '90-es évek elején kerülhetett méltó helyére, annyira puritán, és lényegretörő, hogy nincs ember aki ellen tudna állni neki: ÜLDÖZZÜK EL FRIDERIKUSZT! Az az igazság, hogy sosem lepődtem meg azon, hogy ez a felirat egyáltalán valahol elkészült, azon meg pláne nem, hogy pont a Tóciban. Inkább azon morfondíroztam, hogy hogyhogy nem született több ilyen? Annyi mindenkit el lehetne üldözni ebből az országból, és ez régen sem volt másképp. Ha mást nem, hát legalább Lőrinczet elüldözhették volna, ha már amúgyis egy irigy kis szikvizes. No mindegy, bár én szívesen elüldöztem volna Friderikuszt, de akkortájt még gyerek voltam, a felnőttek meg puncik voltak elüldözni (hol voltatok, ti keménycsávók, mikor a hazának szüksége lett volna rátok?). Így hát Fridi maradt a tévében, néztük bambán a show-jait, és elhittük hogy ő nagy ember, és letett valamit az asztalra. Sok év kellett mire rájöttem, hogy pojáca csupán, ki szerepet játszik. Csak azt sajnálom, hogy a feliratot nem tudtam hajdani díszes pompájában megörökíteni, így nézzétek el nekem a minőséget. Külön megemlíteném, hogy a gaz ami a feliratot eltakarja, és ami miatt nem tudtam távolabbi képet csinálni, csak mostanában lett odatéve. Gyanítom hogy a lakók így próbálták meg még a nevét is elfelejteni ennek a hajdan volt sztárképződménynek. Hogy miért nem a feliratot mosták le? Azért mert a Tóciban semmi sem úgy működik, ahogy a tócimentes világban. 

 Utam végül Fenryrékhez vezetett. Fenryr környékéről annyit kell tudni, hogy a Tócin belül itt fordulnak elő a legnagyobb koncentrációban az alkoholisták. Valamiért ide szorultak, egyszerűen nincs rá magyarázat, hogy miért. Fenryr barátom üdvözlés helyett az alábbi mondattal fogadott: -Na húzzunk innen, mert későre jár, és gyűlnek az alkeszek. Szavaira 5 perc után bizonyítékot találtam.

Nem hollywoodi akciófilmekben feltűnő gettóbeli bandák közötti leszámolás történt a Tócóskertben, az egykor volt hírek szerint "szerelmi dráma" állt a lövöldözés hátterében.

Az eseménylánc alapja a magyar valóság. Helyszín: tócóskerti totó-lottózó. Szereplők: az elkövető, harmincnyolc éves (ex)rendőr főhadnagy, aki a mendemondák szerint hobbiból járt le igazoltatni a környék utcáira, az ex-rendőr ex-élettársa, akivel már szakítottak, a totó-lottózó üzemeltetője, akivel az ex-rendőr ex-élettársa - talán - intim viszonyt folytatott, valamint egy fiatal gyerek, aki jóban-rosszban egyaránt megmártózott, igazi kalandkereső, életszerető hedonista.

A lövöldözést megelőző este az ex-fakabát együtt látta egykori párját és a totó-lottózó üzemeltetőjét. Fegyverét az utólagos rendőrségi nyilatkozatok alapján azért nem vonták be, mert nem idegrendszeri, hanem mozgásszervi panaszok miatt tartózkodott éppenséggel táppénzen.

Másnap a totó-lottózó üzemeltetőjének szóvá is tette, hogy mit látott, amikor megérkezett a ház elé egykori szeretője, aki összefutott a környéken lófráló fiatal sráccal (köze nem volt a "szerelmi háromszöghöz", ha egyáltalán volt ilyen). A táppénzen lévő, mozgásszervi problémákkal küzdő főhadnagy kilépett a lottózóból, és rövid szóváltás után szíven lőtte a sráct, a lövedék keresztülhatolt testén, és az egykori szerető vállába fúródott, aki ezt követően segítségért kiáltott, mire a rendőr fejbe lőtte. A lottózó üzemeltetőjére is leadott egy lövést, ezek után azonban a Parabellum csütörtököt mondott, így maradhatott az eseménynek egy túlélője, a lottózó üzemeltetője. A főhadnagy a lövöldözést követően saját magát is főbe lőtte, ehhez háromszor kellett meghúznia a ravaszt.

Történt mindez - emlékezetem szerint - a délutáni órákban, éppen akkor, amikor a "dolgozó nép" hazafelé tart a panelekbe.

Pár egykori munkatársam épp abban a házban lakott, ahol a fentiek történtek, vagy a közelben, a vétlen gyerek, akit elsőnek lőtt meg a gyilkos, pedig ismerősöm öccse volt, az apjuk pedig debreceni bíró. Nos, a bíró - itt mutatkozik meg az emberi nemesség - nyilatkozott nyakra-főre a bulvársajtónak, saját fia halálán nyerészkedett, ezt a tragédiát használva ki arra, hogy népszerűsűgét, ismertségét, talán pénztárcája tartalmát is növelje... Később - nem csak ezek hatására - ismerősöm le is cserélte az apjától kapott vezetéknevét egy saját maga választottra.

Ennyi a történet. Igen sokszor hangzott el az egykori híradásokban, meg ebben a blogbejegyzésben is a "rendőr", "ex-rendőr", "főhadnagy" kifejezés a lövéseket leadó gyilkos kapcsán, ami a rend őreire nézve pejoratív, de azt is meg kell említeni, hogy bármelyik testület vagy csoport tagjának megbomolhat az agya, idióták mindenhol vannak, a rendőri testület tagjai viszont a hatályos jogszabályok alapján tarthatnak fegyvert, a nagy többség pedig nem.

A para pedig besült, ebből arra lehet következtetni, hogy a normális, közrendet fenntartó rendőrök nem feltétlenül lőnek annyit, amennyit kellene, vagy nem tartják karban a lőfegyverüket (pl. mi van akkor, ha egy bankrabló túszokat ejt, és akkor sül be a szolgálati fegyver).

Valamint a vétlen keveredik ki rosszul a helyzetből. A fiatal srácnak, aki az első golyót kapta, baráti-ismerősi kapcsolaton kívül nem sok köze volt a hölgyhöz tudtommal, az "apja" viselkedésétől pedig egyenesen felfordul a gyomrom, és ő egy bíró, aki a jogszabályok alapján ítélkezik mások fölött.

Szerencse, hogy a lövedékek nem kaptak gellert, vagy más szerencsétlen éppen akkor nem járt arra, és nem hagyta ott a fogát.

Ha ezek után lakást szeretnél vásárolni a környéken, fontold jól meg!

Az iskolai büfé elég nagy biznisz. Tizennégy éves koromban, iskolai program keretében – amolyan „vállalkozási alapismeretek a gyakorlatban” tantárgyszerűen – nekiláttam pénzt keresni. A vállalkozási alapismeretek a gyakorlatban azt jelenti, hogy azt csinálod, amit mondanak, piri pénzért. Kelés ötkor, érkezés fél hatra, aztán másfél óra sajtreszelés, majd az úgynevezett sajtos-párizsis szendvics népszerű étek akkurátus összeállítása a nagyszüneti rohamra. Imigyen idejekorán sikerült kitapasztalni, hogy a büfé üzemeltetője – a vállalkozó, aki ebből élt, nem is rosszul – nem nagyon szeretett számlát adni, leltározást úgymond leszarta magasról, viszont amit nagy tételben megvett olcsón (éppen aktuális hülyeség a gyerekeknek: autómatricás rágó, „véres” nyalóka stb), azt pofátlanul magas haszonnal adta tovább a gyerekeknek, akik egy-két perc alatt seggére vertek az aputól-anyutól kapott kosztpénznek.

A munka számomra több hasznot is hozott: egyrészt az óra végéről általában sikeresen kikönyörögtem magam („Tessék már megérteni, tanárnő! Nem lógni akarok! A büfébe kell mennem elvégezni a dolgomat!”), másrészről a sajtreszelésből keresett lóvét a szegakölcsönzőben elszórtam, mint bolond a lisztet.

Ó, a szegakölcsönző! Azok a csodálatos játékdobozok! Mind üresen álltak… Ó, a csodálatos, mattfekete Szega Megadrájvok! Ó, az a hanyagul kinyomtatott papírlap, amin a tarifákat láthattuk! Na, azokat a kölcsönzőben a felügyeletet végző, harminc év felé közelítő bútorasztalos, aki csak a baszásról tudott beszélni, amúgy is fejből vágta, valamint nem sikerült mindig az inflációhoz igazítani azt („Már nem annyi negyedóra! Már több! Többet kell fizetni mán negyedóráért, hogy jáccál…”)

Undorító, agresszív ébresztőórák figyelmeztettek, ha lejárt az idő. Azelőtt se szerettem a csörgésüket, azóta viszont egyenesen utálom. Ez a berregés taszított ki a Mortál Kombet egy és kettő, az Ekkó, a Szonik, a különböző jégkorong- és futballszimulátor játékok virtuális mennyországából. Éppen Kánoként, vagy Dzsekszként a matekfüzet hátoldaláról megtanult kódot ütném be a fatalitihez, amikor megcsörren az a szar…  

Varázslatos hely volt egykor a gettó szívében a szegakölcsönző. Bizony mondom, irigyeltem azt, aki tőle mindössze percnyire lakott… Igen, ide lehetett menekülni a valóságból! A megadrájv mögött eltűnt a tócógettó sivár világa, nem számított, mekkora vagy, vagy hányan állnak mögötted! Itt már csak az számított, milyen gyorsan tudod beütni az A,A,B,B, fel-le, fel-le, jobbra-balrát a babalitihez…

Aztán középsuli, fő téma: csajok és ivás, a szegakölcsönző meg kurvagyorsan el lett felejtve…

Muszáj vagyok engedni a rajongói nyomásnak (még! még! - kiáltja a tömeg) és iderittyenteni valami újabb posztot. Sajnos olybá tűnik, hogy a 4 szerkesztőből 2 sosem fog írni, Fenryr barátom meg valahol eltűnt az éterben... Mivel eléggé meg lettetek váratva, igazi csemegével szolgálok kárpótlásul: képeket kaptok a Tóciról! Bizonyám, képeket! A képekről annyit, hogy ha rákattintotok, megnézhetitek nagyban is őket. Ne is borzoljuk tovább a kedélyeket, csapjunk bele a hígfosba (ja, bocs az egy másik blog, akkor a lecsóba):

A Tóci konzervatív, és ragaszkodik önnön mocskos valójához. Megváltozni nem akar, és nem is fog. Ha valaki mégis meg akarná változtatni, az szembetalálja magát a Tóci ellentmondást nem tűrő tiltakozásával. Amit itt emberkéz odabaszott (egyesek építésnek hívják, de ez itt nem az), azt még Isten sem rombolja le. Nem hiszed, kedves olvasó? Csak nézd meg a képet, és csodáld a Tóciban rejlő természetfeletti hatalmat.

A következő kép művészien foglalja magába a naivságot, nemtörődömséget, destruktivitást, és a büszkeséget. Hogy miért? Kezdetben vala a sötétség (és ahogy nézem, az is maradt, hehe), mikor is valaki naivan megálmodta ezeket az alkalmatosságokat. Úgy gondolta, hogy az embereknek ebben majd öröme telik. Ehelyett a nemtörődömség az időjárás rút kezére játszotta ezeket a hajdan pompázatos építményeket. Mostani állapotukhoz a destruktivitás is hozzátett, hiszen a Tóciban a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó keménycsávók száma. De már ti tudjátok, drága olvasók, hogy a Tócinak van önvédelmi mechanizmusa, és nem enged lerombolni semmit. Ezen építmények is büszkén hirdetik: ők örökké itt lesznek. Sejtésem szerint a Tócit ugyanaz az erő tartja össze, mint ami a Stonhenge nagymúltú építményeit. Hát nem gyönyörű?

Na de maradjunk még a különböző egyéb építmények talaján, és nézzük meg a következő képet. Az előzőhöz képest annyi a különbség, hogy míg az újkorában ellátta eredeti funkcióját, addig ez utóbbi már újkorában sem. Próbáltál már betonasztalon ping-pongozni, drága olvasó? Nem? Elmondom milyen. Olyasmi, mintha egy szál mangalicakolbásszal próbálnál meg facsavart behajtani. Egy darabig még el is szórakoztatna, de aztán menthetetlenül megunnád. Ha esetleg Dévényi Tibi bácsi olvas minket, akkor kérem, könyörgöm, írjon nekem egy levelet, és segítsen az álmom megvalósulásában. Az álmom az, hogy szeretnék eme asztal tervezőjével egy ping-pong partit játszani, természetesen az általa tervezett asztalon. A vesztes egy gépzsíros (copyright by puruttya) műfaszt kap a seggébe. Én nyerni fogok.

A végére hagytam életem legnagyobb talányát. Akárhányszor mentem el emellett az épület mellett, mindig gondolkodóba estem. Figyelem, a műnek két, erősen elkülönülő része van, és ezeket külön is kell elemezni, ezt az alkotó művész urak is így javasolnák.

Tehát nézzük először a leginkább szembeötlő motívumot: TÚRÓS MAKK. Elképzelem az alkotót, ahogy hónapokig mosatlan makkja által okozott elviselhetetlen fájdalmában a négy fal között, a padlón fetreng otthon. Magzatpózba húzódik, szeme könnybe lábad, keze görcsbe rándul. Egyszercsak megakad a szeme a festékszórón, és azonnal beugrik neki a mentőötlet. Könnyeitől alig látva botorkál le a lépcsőn, a lépcsőfordulókban olykor-olykor hasra is esve. Szerencsésen kijut az utcára, majd utolsó erejét is összeszedve, világgá sírja fájdalmát, mint egyfajta könyörgést (emberhez, Istenhez?). Nem lett volna egyszerűbb csak simán megmosni, de most komolyan?

Nézzük a mű második felét: LŐRINCZ EGY SZIKVIZES. Ki lehet ez a titokzatos Lőrincz? Vajon Tócóskerti lakos? És mi a baj a szikvizesekkel? Talán a művész irigy rájuk, mert majd ők öröklik a mennyek országát? Vagy ezt átvitt értelemben kell érteni, és vonatkozik minden üdítőitalt gyártó kisiparosra és palackozóüzemre? Vagy netán Mr. Túrós Makk írta ki ezt is, mert Lőrincz volt akkora bunkó, hogy nem adott neki szikvizet, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá? Vajon szikvízzel lehet egyáltalán túrós makkot mosni? Nagy rejtélyek tárháza ez a Tóci, kedves olvasó, és a legtöbb rejtély az is marad az idők végezetéig.

Remélem tetszett a képes beszámoló, és még finomabb képet kaptatok a Tóci szövevényekkel teli világából. Ígérem, lesz még kép, meg mindenféle nyalánkság. Addig is vigyázzatok, nehogy a Tóci környékére tévedjetek, mert menthetetlenül beszív, ottart, megfog. El nem enged. Soha.

Hú gyerekek, nagyon megállt itt az élet, gyorsan dobok is nektek egy új posztot, immáron az új egerem segítségével :) Tudom hogy kurvára nem érdekel senkit sem, de 10 év után lecseréltem az egeremet egy igazi parasztvakítós gémer egérre, mely Logitech G5 névre hallgat. Kibaszott jó kis kütyü, csak meg kell még szokjam. Újabb 10 évre letudtam az egeret. Ja, és átugrottam az optikai korszakot, mert az előző még görgős, ez meg már lézeres. No de ennyi elég is a kockulásból, lássuk a mai termést:

Történetünk a betondzsungel hajnalán játszódik, amikor Xezs még kicsi volt, és nem gondolta, hogy a panelprolinak többek között életösztöne sincsen. Olyan 5-es forma srác lehettem a sztori idejében, és ekkortájt már javában lent lógtam állandóan a bicajjal. Felfedeztük az egész Tócit, bejártuk minden szegletét. Talán ennyi jó volt ebben a betondzsungelben, hogy területileg határokat szabott, valahogy úgy éreztük hogy ez a mi területünk, eddig és ne tovább. Szóval egy szokásos délutáni bicajmaratonban volt részem, egy-két haverral, meg az egyik húgommal. Salakos járdán tekertünk a parkban, nem is mondhatnám hogy nagy sebességgel. Mindenfelé apukák meg anyukák, és persze játszó gyerekek, kicsik és nagyok. Volt amelyik csak állt, és bámult ki a fejéből. Egyszer csak egy ilyen álló kiskölyök (lehetett vagy 4-5 éves) úgy döntött, hogy akkor ő most átmegy a járdán. Hát persze hogy ezt akkorra időzítette, mikor én odaértem. Annyi életösztön nem volt a gyerekben, hogy kivárja míg elmegyek, holott végig látott engem, ez volt a szép az egész manőverben. Húzom a satuféket, de hát salakon megállni eléggé esélytelen. Egyébként rohadt egy dolog az a salak, a történés előtt 10 perccel húgom egy kanyarban akkorát taknyált hogy azt hittem ottmarad... Kicsit nagy sebességgel próbálta bevenni a kanyart, a salak meg kicsúsztatta alóla a drótszamarat. Na mindegy, én sem tudtam tehát megállni, úgyhogy szerencsétlen hülyegyereket jól becsavartam az első küllőim közé. Nem tudom ki ijedt meg jobban: én, húgom, a gyerek, a haverjaim, vagy a gyerek szülei? Mindenesetre én is beszartam, mert bár nem éreztem hibásnak magam, láttam hogy a gyerek apjának eléggé elbaszott feje van. Tudjátok az a mindenbe beleokoskodó igazi családfő típus, akinek a felesége egész életében csak ezt mondja: "igen drágám, úgy van drágám, nagyszerű drágám" és meg van róla győződve, hogy a világ legrendesebb fasziját fogta ki, holott a hapsi szimplán csak egy gyp-s fasz. Nos, a faszi odasietett, és elkezdte a gyereket pátyolgatni, aki irtózatosan bömbölni kezdett. Magyarázott valamit a faszi, hogy mit kell hajtani mint az állat, én meg mondtam hogy pont hogy lassan mentünk, azért mert az előbb taknyált húgom egy olyat, amit nem szerettem volna utána csinálni. Ott osztottuk egymást vagy 5 percig, mikor is mi továbbálltunk. De nem messzire, csak egy olyan 150-200 méterre, ugyanis nekem az első lámpám megsérült az ütközés következtében. Na, ahogy ott szerelem azt a szart, jön oda a faszi, most már még vörösebb fejjel, és mondja hogy a gyereknek nagyon fáj a karja, és hogy ha eltört, akkor feljelentést fog tenni. Követelte, hogy áruljam el apám nevét, foglalkozását és munkahelyét. Megmondom őszintén eléggé berezeltem a fazontól, úgyhogy eldaloltam neki amit tudni akart. Aztán persze olyan hülye volt, hogy nem bírta ezt a három dolgot megjegyezni, és kért volna papírt, hogy leírja. Anyádat, még papírt is adjak? Szerinted bicajozáshoz egy egész tanfelszerelést viszek? Végül elhúzott, bár lehet hogy ha nem mondom hogy apám katona akkor még tovább hepciáskodik ott nekem. Annyira nem ütött szíven a dolog, mert már ennyi idősen volt annyi eszem, hogy nem baszhatnak meg sem engem, sem apámat egy olyan balesetért, amiben nem vagyok hibás. Hazamenve azonnal elmondtam a történetet, nehogy apám egy idegentől tudja meg, vagy netán a főnökétől.

Tanulság? A tanulság annyi, hogy a panelprolinak nincs életösztöne, illetve hogy tele van kisebbségi komplexusos "apjokmajdmegmonnya" fazonokkal, akiknek van pofájuk feljelentéssel fenyegetni egy ötödikest.

Ígértem egy korábbi posztban, hogy írok azokról a kedves szomszédokról, akik oly sok éven át laktak fölöttünk. Lássuk hát!

Ezt a családot mi mindig csak úgy hívtuk: Valiék. A feleség neve volt ez, és nem véletlen, hogy az ő nevét jegyeztük meg, és nem a férjéét. Ez a nő IMÁDOTT uralkodni. Hatalmas pofája volt (mely ronda és büdös is volt), és a nap nagy részében használta is, nem kímélve se családtagot, se szomszédot. Ők is valahol akkortájt költözhettek be, mint mi, így hát jólnevelt emberhez méltóan apámék bemutatkoztak nekik, és egy ideig jóban is voltak. Aztán történt valami, amire megmondom őszintén nem emlékszem (megboldogult gyermekkor, ugyebár), de az tény, hogy azután anyámék irtózatosan összevesztek ezekkel az arcokkal. Szóval összeveszés megvolt, úgyhogy egy darabig anyámék seggel forogtak rájuk meg nem is köszöntek. Aztán anyám azt mondta, hogy ebből elég, így az állatok élnek, béküljünk ki. Na, anyám is nagy spíler volt ám, mert nem ő ment fel békét kötni, hanem apámat küldte fel, akinek aztán kurvára mindegy volt hogy ezek utálják-e vagy sem. Na de apám, hogy megtartsa a családi békét, engedett anyám unszolásának. Nagy hiba volt. Kb. 20 perc múlva jött le atomvörös fejjel, szanaszét szaggatott ruhában, ordítva, hogy ez a hülye kurva nem normális. Komolyan mondom, hajléktalan nem néz úgy kí, ahogy apám akkor nézett ki. Kiderült, hogy a hülye picsája nekiállt abajgatni, aztán apámat is elkapta az ideg, mondtak egymásnak mindent, mire ez a dagadt disznó nekiállt egy esernyővel szurkálni apámat. De nem ám úgy finoman, hanem valamiféle elborult állati ösztöntől vezérelve. Azt a melegítőt amiben akkor volt, emlékeim szerint ki is dobta apám... Természetesen nálunk is állt ezután a bál, apám felbaszta magát hogy mi a pöcsnek kellett ezekhez az elmeroggyantakhoz egyáltalán felmennie, de végül megnyugodott.

Ez volt az a pont, ahol mindenki számára világossá vált, hogy itt béke a büdös életben nem lesz. Itt vagy meghal valamelyik család, vagy elköltözik. Húgom volt annyira jóarc, hogy csatlakozott a Nagy Családi Hadviselési Programhoz, és jó katonához híven hadüzenetet küldött: rajzolt egy boszorkányt, mely fölé felírta hogy "Vali banya", majd nemes egyszerűséggel bedobta a postaládájukba. Kiemelném, hogy húgom ekkor nem volt még 10 éves, és egy ilyen tetthez ennyi idősen bizony órási bátorság kell. Büszke voltam rá, na. Azt viszont nem tudhattuk, hogy a dolgok legjava csak ezután jön.

Ha jól tudom, Valitól elvált a férje (de lehet csak elköltözött), otthagyta őket a faszba: Valit, és a fiát Sanyit. Sanyika biztos aranyos kiskölyök volt, míg meg nem nőtt, de utána egy utolsó nagy tócóskerti sutyerák lett belőle, pont olyan, amilyet mutatnék, ha valaki megkérdezné: milyen emberek laknak a tóciban. Ez a Sanyi egy időben járt az apám által vezetett konditerembe, csak egy idő után gyanús lett, hogy mindig akkor tünedeznek el értékek, ha ő is ott van. Apám se hülye, ki is baszta a picsába pár hét után. Később kiderült, hogy az már legalább a 10. konditerem volt, ahol így járt. Aztán még egyszer megpróbálta visszakönyörögni magát, de apám a szakmájában (hivatásos katona) szerzett határozottsággal ennyit mondott: Nem. Ezután pár nappal a családi Trabantról látványosan letörte valaki az ablaktörlőt. Sosem derült ki, hogy ki volt, de mivel ilyen azelőtt sosem történt, szinte biztos, hogy Sanyi állt imigyen bosszút a katonás válaszért.

No de nehogy azt higgyük, hogy Vali és Sanyi boldog anya-fia szimbiózisban éltek egymással. A lófaszt. Ezek állandóan egymás életét ették. Éjjel, nappal. Volt hogy este tízkor még ordítoztak egymással, valamelyik másik lakó meg a radiátorcsövet verte, hogy kussoljanak már (emlékezzünk, ez a legfőbb kommunikációs csatorna egy panelban!). Mivel panelban minden ilyen veszekedést nagyon tisztán lehet hallani, sok derűs pillanatot szereztek nekem ezek ketten. A kedvencem az volt, mikor Vali adrenalintól elfúló hangon ordította a saját fiának, hogy: A KURVA ANYÁDAT! Sok mélyfilozófiai elmélkedést folytattam kis szobámban arról, hogy ilyenkor vajon helyes-e, netán egyenesen kívánatos-e megsértődni, majd ütni? Mert ugyebár ha az ember anyja lekurvaanyázza az embert, akkor igazából önmagát kurvázza le, viszont ott az érem másik oldala, miszerint a kurvaanyázást mindig sértő, bántó szándékkal mondják. Sanyika nem folytatott ilyen mélyfilozófiai elmélkedéseket, nála győzött az állati ösztön: nemes egyszerűséggel leütötte az anyját. Ismeritek azt a helyzetet, mikor valakiről mindenki tud valamit, amin legszívesebben hangosan röhögne amikor meglátja az illetőt, de inkább a békét megtartva, elfordulva, fogait összeszorítva halad tovább, hogy 10 méter távolságból felröhögjön? Na így járt Vali is a begipszelt karjával. Hiába no, életerős fiút nevelt Sanyikából, büszke lehetett volna rá, ha nem épp az ő karját töri el. Különben hálásak is lehetünk nekik, ugyanis egy kedves kis játékot játszottunk az ő segítségükkel: Ki kellett találni tesómékkal, hogy épp merre megy az akció. Ehhez elég volt figyelni, hogy melyik szobában hallatszik a legtisztábban az üvöltözés. Nagyszoba, kisszoba, hopp, folyosó, BAMM, baz, valaki földrekerült... Nyöszörgés, anyázás... Jee, második menet! Újra üvölt mindkettő! A bónusz az volt, mikor hatalmas csattanással kibaszták a bejárati ajtót, és a lépcsőházban folytatták egymás lemészárlását. Annyi bejárati ajtót még sosem láttál egyszerre nyílni, mint mikor ezek ketten a lépcsőházban ölték egymást.

Azért Sanyinak volt némi haszna is: művészien tudta kibaszni a hajléktalanokat a lépcsőházból, ha azok úgy döntöttek, hogy éjszakára ott szállásolják el magukat a lépcsőfordulóban. "Mi a kurva anyádat keresel itt? Lehet takarodni kifelé! GYORSABBAN A KURVA ANYÁDAT! Na, vigyed ezt a szart is innen, ne hordjál ide minden szemetet!" Sanyika nem szarral gurigázott, nemes egyszerűséggel lerugdosta őket a lépcsőn, ha nem akartak maguktól menni. Körülbelül 3-4 ilyen alkalom lehetett, valószínűleg a csövesek körében híre ment hogy itt lakik egy állat aki Rubik-kockának nézi a hajléktalanokat, és összevissza tekergeti őket.

Szóval Vali és Sanyi így tengették szánalmas kis napjaikat, és nem múlt el úgy nap, hogy ne lett volna ordibálás, netán kéztörés. Hogy mi lett velük, nem tudom, csak őszintén remélni tudom, hogy egyik sem szaporodott tovább, és valami eldugott koszos faluban itták magukat halálra...

"Nem Páris, sem Bakony:/vér és takony." - írja a költő (nem Ady Bandi, hanem Sziveri Jani). Idejekorán realizálódott bennem, én sem a Champs-Éysées-n lakom. Évekkel ezelőtt neten terjengett beszólásom: "Alonso huszonnégy évesen világbajnok, én meg anyámmal élek...". A betondzsungelben, Tócó-gettóban történő túlélést nem csupán az alkeszok, alsó-középosztálybeli lecsúszottak, mihaszna házmesterek, alulműveltnek sem nevezhető, leendő bűnelkövető és/vagy alkoholista suhancok, hanem szottyadt, térfigyelő, semmittevő nyanyusok, az információs társadalom neokonzervatív csökevényei is elnehezítik.

A nyanyusok azok, akik bekopogtatnak, ha buli van ("A gettóban is lehet egy jó napod"), mondván: "Ezek a fiatalok nem tisztelik az időseket!". Ilyen alkalmakkor szoktak kitántorogni verbális képességekkel jócskán megáldott társasági nagyivók, mondván: "Mi tisztelünk és szeretünk Téged, Te vén geciputtony!", amire a frappáns válaszadáshoz, diszkurzivitáshoz hozzá nem szoktatott nyanyusok félszegen eloldalognak.

Jobb helyeken - tehát nem a Tócóskertben - a leendő értelmiségiek albérletük ajtajára névjegytábla helyett inkább az Albán Felszabadítási Front szöveget biggyesztik ki hanyag eleganciával. Időnként a liftben a nyanyusok óva is intik őket: "Vigyázzon, fiatalember! Azon az emeleten albánok laknak!" A reakció orr alól eleresztett sanda, ámde öntelt mosoly...

És előfordulnak olyan események, amikor a földszinttől a tizedik emeletig elviselhetetlenül édeskés, orrfacsaró bűz terjeng. A közös képviselő riadóztatja a házmestert, a házmester riadóztatja a lézengőket. Kis idő múltán az összeverbuválódott csoport végigszaglász minden emeletet, majd lokalizálja a bűz kiindulási helyét a negyedik emelet egy bizonyos lakásában, ahol egy magának való öreg hölgy éli tartalmasnak semmi esetre sem nevezhető mindennapjait.

Hiába kopogtat, hiába csönget a sebtében megalakult "szagkör" - a nyanya nem reagál. A házba frissen belépők orruk és szájuk elé tartják kezeiket, hogy minél kevésbé érezzék a dögszagot, és hogy visszatartsák a hányást. Virtuóz felszólalások ("Törjünk be!"), hosszan kidolgozott ellenérvek ("Aztat azér' mégse kéne...") között és némi tartózkodás ("Inkább iszom egy sört") mellett megszületik a népakarat: "Hívjuk a rendőrssségggettt!".

A végrehajtó hatalom jeles és köpcös képviselői rögtön ki is érnek a helyszínre háromnegyed órával később. Már a bejáratnál eltakarják az arcukat, mondván: "Ez az lesz!" Erőfeszítésnek aligha nevezhető műveletet foganatosítva bejutnak a nyanyus lakásába tönkretéve a bejárati ajtó zárszerkezetét, és magát a bejárati ajtót. A hatalom egyik jeles képviselője, aki az őrmesteri rangnál feljebb nem nagyon fog jutni, cébén leszól kollégájának: "Több holttestet is találtunk... Közülük a disznó oszlásnak indult, a csirkék már rothadnak..." A fakabátok becsukván a hűtőajtót angolosan távoznak. A közös képviselő telefonon utoléri a Balatonon nyaraló nyanyust, tájékoztatván őt arról, a kóstoló és a szárnyasok két hete a hűtőszekrényben rohadnak. Nyanyusunk hű keresztényként Szűz Máriára és Szent Józsefre esküszik, távozásakor az 1980-ban vásárolt Lehel gyártmányú hűtőszekrény rendeltetésszerűen és megbízhatóan üzemelt, valamint vaskos vehemenciával követeli kárjainak megtérítését ("Ki fogják fizetni a húst! Józsi, képzejjed benyomták az ajtót, mostan beszélek a telefonba! Ki fogják fizetni a zárat is, ha addig élek is!).

A tényt, hogy vérdráma és haláleset helyett csupán műszaki meghibásodás történt a közvélemény rezignált nyugalommal fogadja ("A hüttőszekrény olvatt le ajjókurvaéletbe!"). Szellőztetés közben még elcsíphető egy-két mondatfoszlány ("Nagyon aggódtunk érte, de csak nem ő adta be a kulcsot..."; "Bementünk, oszt nem az öreglány oszladozott, hanem a disznó foszladozott, höhö!").

A Balatonról hazatérő nyanyus befeszített ajtó látványától kidülledő szemeiről, valamint a kárrendezésről a későbbiekben nem esik szó.

Sajnos blogtársaim kicsit pihengetnek manapság, úgyhogy ezennel felszólítom őket, hogy írjanak (HOZZÁD BESZÉLEK KENNY ACHTUNG!). Addig is kénytelen leszek ismét én jelentkezni. A mai bejegyzés a Tóciban tenyésző unalomról fog szólni. Szerintem egyetlen panellakó számára sem ismeretlen dolog, hogy a lakótelepeken nem sok szórakozási lehetőség adódik. Kifejzetten unalmas végignézni az atomhulladékból összetákolt betonszörnyeken, vagy azon a füvön, amit minden nyáron tövig vágnak, hogy aztán hadd égjen szarrá a napon (hajrá AKSD!). Unalmas nézni ahogy a hülyegyerekek éppen egymás taknyát kóstolgatják, vagy ahogy az alkeszek éppen egymást támogatva okádnak az utca közepén. A lehetőség meglenne arra, hogy ne legyen ennyire sivár a dolog, mert például az előrelátó mérnökök terveztek a házak aljába valamiféle óriási betonkádakat, amikbe lehetne növényeket ültetni. A dolgot csak két helyen baszták el: egyrészt ezek a betonkádak nagyon magasak, emiatt nem lehet őket megközelíteni csak mászással, vagy létrával. Így a napi szintű kertgondozás kiejtve. Másrészt, még ha meg is lehetne közelíteni, akkor sem történne ezekkel semmi: a panelrengetegben kurvára nem érdekel senkit a környezet. Magyarul ide soha a büdös életbe nem ültetne senki semmit, de ha mégis, akkor valamelyik gyengeelméjű úgyis kipusztítaná. Ki az az elmebeteg állat aki azt gondolta hogy ezekben a kádakban egyszer valami más is nőni fog a gazon kívül? Apropó, pusztítás: Megfigyelted már, kedves olvasó, hogy a Tóciban élők nagy százalékának okoz örömöt a pusztítás? Lett légyen az betört ablak, széttört sörösüveg, letört csemetefa (azt miért, de halál komolyan, miért kell bántani?) vagy a játszótéren az a gyerek, aki megboldogult gyerekkorom idejében szétrugdosta a homokvárat, amit testvéremékkel építettem (kurv'nyád). Na persze, akkoriban még volt egy homokozónak nevezhető valami amiben eljátszottunk. Az évek során azonban egyre jobban benőtte a gaz, aztán láttam hogy kutyát is szaratnak bele. Áhh, nem is folytatom, ennyi parasztot egy rakáson nagyon ritkán látni...

Szóval ez egy ingerszegény környezet, ami miatt az itt élők ingerküszöbe a nullához konvergál, magyarul nem nehéz nekik örömet szerezni. Így volt ez akkor is, mikor jó pár éve édesanyámmal jöttünk haza a nagybevásárlásból. Már messziről feltűnt, hogy sokan állnak kint az utcán, és mintha mindannyian egyvalamit bámulnának. Annyi embert én még életemben nem láttam összeverődni a Tóciban, először azt hittem hogy valamiféle általános lincshangulat kerítette hatalmába az embereket, amin megmondom őszintén, nem lepődtem volna meg. Közelebb érve azonban láttam, hogy mi a nagy összeverődés tárgya: Egy garázs teljesen ki van égve, beleértve a benne álló Trabantot is, a tűzoltók meg éppen teszik a dolgukat. Elgondolkodtam rajta, hogy hogy létezhet olyan ember, akit ez tényleg szórakoztat? Valaki képes otthon kikelni a fotelből, csak azért hogy végignézze ahogy a tűzoltók szarakodnak? Annyi minden más van, amiért érdemes kimenni a lakásból, legyen az mozi, múzeum, netán a Nagyerdő, de ez? Ennyire nem unatkozhatnak az emberek, vagy mégis? Mit gondoltak, ez az apró kis történés lesz a megváltás az unalomtól? Abba már bele se merek gondolni, hogy hányszor és hány embernek mesélték el utána a sztorit, és hogy milyen drámai körítéssel színezték ki.

Tócóskert. Esti tévézés a családdal: édesanyám, két húgom és én. Hirtelen csattanás odakintről. Kinézek a sötétbe, és látom, hogy a járdára dobott valaki egy megunt és felcsavart szőnyeget. Röhögök, hogy mekkora parasztság már ez, főleg így este 8 körül. Másnap tudtam meg, hogy az a szőnyeg egy 8. emeletről kiugrott emberi test. A Tócósból mindenki menekül. Ki így, ki úgy. Ha nem menekülsz el időben, a Tóci elnyel, és nem könyörül rajtad.

Amikor kinézek az ablakon, három ugyanolyan ronda, silány, jellegtelen téglatestet látok, mint amilyenben én is élek. Házgyári műremek, a legnemesebb vasbetonból, ahol a derékszög valahol 88-89, 91 és 92 fok körül található.

Képzelj el egy várost, ahol mindenki ugyanolyan ruhában járkál, kortól függetlenül. Mindenkin ugyanolyan színű és anyagú cipő, nadrág vagy szoknya, blúz vagy pulóver. Mindenkinek egyszínű a haja és a szeme. Rémesen unalmas, senki se boldog. Pedig a nagy gondolkodók kiötölték: ha mindenki ugyanazt kapja, akkor mindenki nagyon boldog lesz!

A boldogság és az örömérzet már a lépcsőnél pofán csapja az embert, fölfelé menet a betontömbökbe foglalt földből kiáll egy-két gaz, virágot tízévente egyszer, ha látni benne. A központi bejárat középkori várakat meghazudtoló védelmi rendszerrel ellátott, acélpántokkal megerősített, de mindez mit sem ér, mert lábtörlővel kipeckelik, vagy egyszerűen elfelejtik bezárni. A postaládákon nem látni gravírozott névjegytáblát, egy-két igényesebb fémlemezre nyomtatott betűkből áll, a betűtípus kiválasztását odabízták a kulcsmásolóra, de már itt is megmutatkozik a lelemény: néhol elcsípni leukoplast-szalagra hanyagul odakanyarintott családneveket.

A proletár dimenziókapu (liftajtó) mögött feltárul egy másik univerzum, telistele megannyi színnel, szaggal, zajjal. Más világ ez, majdnem a másvilág... Liftbe vizelések miatt néha tócsába lépni, vagy reggel nyomorogni a már ekkor büdösödő, szeszszagot ontó házbeliekkel merő öröm, a kattogás mentén szövegcsokrok nőnek a vékony acéllemezre, többnyire "szopnék", "bazzeganyád", "dögöjj meg", "kurnék". Nagy ritkán felvésik a tömör és velős "geci" feliratot is nyelvújítóink (legalább ezt le tudják írni helyesen). "Menjünk inkább lépcsőn" - súgja oda a kifinomultabb ízlésvilágú leendő kedvesének, de sajnos a lépcsőfordulóban is elrejtettek pár feliratot (többnyire "PINA").

Második security checkpoint: a belső folyosókra nyíló ajtó. Acéllemezekkel megerősített, belülről neoszocialista függönnyel elsötétített (mintha égne a neoncső valaha...). Energiatakarékossági okokból kifolyólag az esetlegesen működő fény automatikusan kialszik 3-5 másodpercen belül (a házlakók többsége képtelen elsajátítani a felkapcsolás-lekapcsolás meglehetősen bonyolult, a motorikus funkciók összehangolt működését megkívánó műveletet).

A belső folyosókon nem szabad tűzveszélyes anyagokat tárolni, X évente egyszer ki is jön a tűzoltóság, és felhívja rá a figyelmet, ezt leszámítva a babakocsitól a centrifugán át a farostlemezekig minden megtalálható. Ami a lényeg: könnyen meggyulladjon, sokáig égjen!

Harmadik security checkpoint: a szeméttároló bejárata. Kiemelten fontos stratégiai gócpont, hiszen két folyosó között az átjárás itt kivitelezhető legkönnyebben. A Maginot-vonal védelme imbolygó lepkefing a tavaszi szélben ehhez képest, egyben megmutatja a besáncolt szomszédok bizalmi szintjét (mottó: "Ide át nem jössz, kurv'anyád basszájba!"). Nehéz is bízni abban, aki öt, tíz, tizenöt, esetleg húsz éve lakik pár méterrel mellettünk. Még véletlenül elemelne egy farostlemezt! A védelem nem okafogyott. A senki földjén demilitarizált zóna: a szemétledobó. A porzsákürítések nyomát ujjnyi vastag porlerakódás őrzi, itt-ott megszáradt ételmaradék. A legjobb, amikor ledobjuk a szemetet, és felettünk valaki pár másodperccel beelőz. Ilyenkor arcunkba kapjuk a jót. Lelkiismeretesebb szomszédok félévente egyszer felsöpörnek, ötévente egyszer felmosnak.

A villanyóraszekrény mellett hőn szeretett lakásunk bejárati ajtaja. Nem, nem tölgyfa. Préselt falemezekből ragasztották össze. Egyesek megerősítik ezt is több zárral (mintha nem lehetne az ellenkező oldalon simán befeszíteni...), fineszesebbek mindkét oldalon záródó acéllemezzel próbálkoznak (dicséretes megoldás). Egyszer sikerült saját lakásunk  ajtaját egy mezei csavarhúzó igénybevételével befeszíteni és berúgni zárszerkezet és biztonsági lánc ellenére pár másodperc alatt, mindezt a tőszomszéd hunyorgó és csodálkozó pillantásai közepedte. Nos, igen. Hiába minden megerősítés, ha a betonba ágyazott ajtókeret sem tömör fából van, és nem csavarokkal rögzítették azt, hanem faszegekkel.

Ó, az a beltéri elegancia! Ó, az a moszkvai sikk! A nép legnagyobb vezérei, a nép legnagyobb költői (néha azért leérettségiztek) ezt így álmodták meg! Beépített szekrények tömkelegével! Őszintén: miért, why, warum, kyga? Mintha bármit is megtartanának a félcentis farostlemezek... Fél kiló ruha alatt meghajlanak... Ellenben a színválaszték kitűnő (tojásfehér, vagy már szürke - más nincs)! A beépített szekrényeket már beköltözéskor ajánlatos szétverni, legalább nyerni lehet 2-3 nm hasznos belteret.

Nem mindenkinek adatik meg a szeparált fürdőszoba és toalett. Ahol a kettő budifürdőben vagy fürdőbudiban ötvöződik, ott a több főből álló családok esetében (és valljuk be, egy ember ritkán alkot saját magával családot) rendszeres az alábbi párbeszéd: "Engedj már be! Befosok/Beszarok/Behúgyozom!"). A beköltözéskor trabantzöld vagy hupikék festést pár réteg minőségi festékkel el lehet tüntetni. Viszont a fürdőkád és a vécécsésze közé be kell ékelni egy mosógépet (régebbi időkben rendre nekirákkenrollozott a porcelánnak, jókora lyukat ütve belé). És a méretek! Gulliver nem érezte így magát a törpék országában! A fürdőkádban lehetetlen kinyújtózni, kereszben ki lehet esetleg nyitni egy fülest, vécén ülés közben előredőlsz törölni, bevered a fejed... És a csapok! Azok a csapok! Azok csöpögnek... Csere után is, mert kemény a víz, támad a vízkő. A negatívumok után meg kell említeni, hogy a panelbéli fürdőszoba pompázatos balesetek és halálesetek helyszíne! Itt kapnak a kicsúszó szappan után a kezek, itt roppannak a medencecsontok, itt csobbannak a vízbe hajszárítók! A felettünk lakó alkoholista nő a bolt előtt vásárolt szeszektől (mint utóbb kiderült: metilalkohol) elkábult aggyal itt vett utolsó fürdőt, három árvát hagyva maga után...

És a szobák! A legkülönfélébb variációk! Egy plusz egy fél, egy plusz két fél, két szobás! Legeslegjobb barátném több, mint húsz évet húzott le hat négyzetméteren. Az aranyszabály: ha egyszer berendezted, ne rendezd át! A legnemesebb anyagból kiöntött vasbetonba rendre beletörnek a fúrófejek, ha festeni-tapétázni szándékszik az ember egy nap a kaparás, egy nap a glettelés. És a csodálatos barna és bordó szőnyegek! Legvadabb hányásaim színvilágát idézik képzetembe...

A konyha: bármilyen bútort vásárolsz, a mosogatónál úgyis elkezd rothadni... Elhelyezésében egy szempont dominált: a szagok minden irányba hatékonyan tudjanak terjedni.

És a szigetelés! Nyáron meleg, télen hideg! Mindezt megfejelték a remek tájolással: az egyik oldalon délelőtt, a másik oldalon délután tűz be a nap, kánikulában a legnagyobb öröm! A gyári tartozék sárga sötétítő függönyöket beköltözéskor érdemes lecserélni. A felszerelt reluxa nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy fél életem félhomályban töltsem el, és kialakuljon rövidlátásom.

A modern építészet eme műremeke bővelkedik közösségi élményekben, mindezekről a későbbiekben esik szó. 

Nos, minden falunak, városnak, országnak megvannak a mindenki által "kedvelt" embertípusai. A Tóci sem szűkölködik ilyenekben, álljon hát itt egy csokor ezekből. 

Kezdeném rögtön azokkal, akik nem bírnak kussban lenni, és állandóan a hangjukat hallatják, de úgy, hogy a fél lakótelep hallja, ezáltal okozva maradandó emlékeket, és esetleg károsodást másoknak. Ennek ékes példája egy nő volt, akit bár sosem láttam, de magamban BEJJÁnak hívtam, ugyanis ez a nő valami ordenáre paraszt módon tudott leordítani a lányának, ha épp haza kellett mennie a játszótérről. Ilyenkor ennyit lehetett hallani, de ezt kristálytisztán, 20 házon is át: BEEEJJJÁÁÁ!!! El kell ismernem, volt a nőnek orgánuma, igaz, szégyenérzete, vagy jóérzése nem igazán. A hab persze a tortán az, hogy nem ám naponta egyszer-kétszer ordított le, á, lófaszt. Napi minimum 15-ször. Nem csodálkoznék ha azóta a lányt szanatóriumban kezelnék, és a BEJJÁ szó hallatán először kézzel tépné ki a legközelebb álló máját, majd elharapná a torkát. Persze nem csak ő volt az egyetlen ilyen ordibálós, voltak ám vendégordibálósaink is. Igen, vendégek, mert ők nem voltak lakói a Tócósnak, de azért bejárogattak csendet háborítani. Ők nem mások, mint a gyűjtögetős cigányok. Minden kibaszott nap jöttek legalább egyszer, és éneklő hangon óbégatták, hogy "já-já-já-jájájá-jájá". Legalábbis nagyon-nagyon sok évig mi, gyerekek azt hittük hogy ezt mondják. Nagyon sokára derítettük ki, hogy igazából azt kántálják, hogy "dobájják-azócskaruhát-naccságák". Mit mondjak, üdítő volt minden kibaszott szombat reggel erre kelni. Néha a kántálás után közvetlenül alacsonyan szálló, vízzel teli léggömböket véltem látni, valószínűleg más álmát is megzavarhatták.

Térjünk is át a következő típusra, a hallássérült diszkórajongóra. Szerintem senkinek sem kell ezeket a fajzatokat bemutatnom: a leghulladékabb, legminimálisabb erőbefektetéssel készült, zenének alig nevezhető zajokat üvöltetik valami olyan hihetetlen hangosan, hogy sokszor sétálás közben nem hittem el, hogy még mindig hallom, pedig már a következő házsornál jártam. Természetesen lakáson belül leginkább a mély hangokat hallani, a magas elvész a vasbetonban. Egyszer fel is hívtam azt, akitől sejtettem hogy a zaj eredeztethető, és egész jó lett az összhatás, mert a panelon keresztül jött a mély, a telefonban meg a magas. Majdnem táncra is perdültem, de ehelyett leraktam a telefont, tudván hogy bejött a tippem.

A következő típus nagy kedvencem: Az alkoholista házmester. A mienk szerencsére volt annyira jó fej, hogy a munkáját elvégezte, tehát arra panasz nem lehetett. Mély filozófiai vitákat lehetne folytatni arról, hogy a házmesterség tesz-e alkoholistává valakit, vagy épp fordítva: az alkoholizmus tesz-e házmesterré, lévén, hogy ennél a melónál már nem nagyon van lejjebb. Épelméjű ember nemigen akar az lenni legalábbis. Én például agyfaszt kaptam volna, ha minden percben becsenget valaki, és nálam panaszol be valakit, mintha én lennék a prolirendőrség. Úgyhogy tisztelet az öreg alkesznek, jól állta az emberek faszságait, bár tény hogy elég sűrűn szeszelt. Az alkeszoknak van viszont egy kurva szar tulajdonságuk: Azt hiszik, hogy velük mindenki szívesen beszélget, és főleg olyan témáról, amit ők választanak. Épp emiatt nagyon nem szerettem vele együtt utazni a liftben, rohadt kínos volt. Mondhatnánk persze, hogy 6 emelet, az nem is sok, és hamar eltelik az idő, amíg a lift felér oda, de biztosíthatom a kedves olvasót, 6 emelet is tud 6 évnek tűnni. Egyszer az öreg viszont megmondta nekem a nagy igazságot, amire a mai napig emlékszem. Természetesen már akkor is jól beszeszelt, én pedig valamikor délután a középsuliból tartottam hazafele. Megláttam a lift előtt, gondoltam kurvajó, megint jön a hegyibeszéd, amire nem vagyok kíváncsi. Szóval köszöntünk, és elkezdett faggatni arról, hogy én tulajdonképp tanulok-e még (16 évesen mi a fasz mást csinálnék?) és hogy hanyadikos is vagyok. Már előre éreztem, hogy itt komoly dolgokról lesz szó (6 emelet, vigyázzunk, sokminden belefér!), de azt nem gondoltam volna, hogy az élet egyik alapigazságát hallhatom, mellyel beszélgetésünket zárta: -Tanuljál is, ameddig csak lehet, mert addig jó amíg diák vagy, utána már melózni kell, az meg szar...

Az alkoholisták sora itt nem ért véget, következő kedvenc csoportosulásom az a kisboltok (én így hívom a Mini ABC-nek meg ilyesminek keresztelt pár nm-es boltokat) előtt szeszelő alkeszok. Ezek nagyon tündéri arcok, egyrészt büdösek mint az istennyila, másrészt nem lehet tőlük elférni, ha be akarunk menni a házba, harmadrészt meg az elfogyasztott alkoholmennyiséggel arányosan egyre prosztóbbak. Az már csak hab a tortán, ha a környező bokrok tövére csurrintanak ("Béla bazmeg, ne hugyozz már a gyerek ablaka alá a kurva anyád!"), mindig üdítő látvány volt ahogy sűrű sugárban hugyoztak éppen oda, ahova kedvük tartotta. Természetesen a nők nem ússzák meg beszólás nélkül, és mivel az ilyeneknek az ingerküszöbe eléggé alacsony, várható hogy a kevésbé dekoratív hölgyek is kapnak valami kedves bókot ("kislyáááány, nekísérjelek fő, mi?"). Anyámnak volt egy elbaszott élettársa, az szeretett emberkedni, aztán egyszer hozzájutott valahogy egy mobiltelefonhoz abban az időben, amikor ez ritkaságszámba ment. Na hát persze hogy ezzel is emberkedni kellett, minden percben elővette és úgy tartotta hogy mindenki lássa. Egy éjszakára ottfelejtődött alkesz különítmény meg szépen rendbe is rakta az arcát, a telefont meg elvette tőle. Ez volt az egyetlen eset, mikor azt mondtam: -Örülök, hogy az alkeszek törzsvendégek a földszinten!

Azonban a házak előtt nem csak alkeszek szoktak bandázni, hanem a feltörekvő generáció suttyóbbik fajtája is. Ezek az arcok állandóan a lépcsőn, meg a korláton bandáztak, és általában a banda legalább 10 főt takart. Aki tudja, hogy mekkora egy átlagos panelház lépcsője, az tudja, hogy 10 ember simán elfoglalja ezt a helyet. Ezekkel nem az volt a baj, hogy ott voltak (illetve az is), hanem az, hogy amikor bárki ment volna be, külön kérvényt kellett benyújtania nekik, hogy ugyan, takarodjanak már odébb az útból. Persze ezek csak ott bukkantak fel, ahol nem volt kisbolt, mert az az alkeszok területe volt, és a Tóciban bizony áll a mondás, miszerint erősebb kutya baszik.

A végére hagytam az egyik legnagyobb kedvencemet, a lakásban egymással ordibálósokat. Ezeket az embereket sosem értettem, hogy a mi a faszért élnek együtt, ha egyszer annyira utálják egymást. Minden áldott nap egy újabb háború volt ez számukra, mindenféle drámai elemmel, úgymint ajtócsapkodás, vagy egymás kurva anyjának a szidása. Lakott is egy ilyen család fölöttünk, de ezek annyira bonyolult emberek voltak, hogy külön poszt lesz róluk, úgyhogy itt most nem árulok el róluk többet. Mint tudjuk, a panelház a szocialista iparművészet egyik legkiválóbb terméke, és bizony mindig elmorzsolok egy könnycseppet, ha eszembe jut, hogy ilyet bizony többé már nem építenek. No, mint ilyen iparművészeti csoda, megvan az a tulajdonsága, hogy hihetetlen gondossággal válogatták össze az építőanyagot amiből készült (értsd: kiselejtezett atomhulladék), illetve nagy figyelmet fordítottak a hangszigetelésre. Csakis emiatt történhetett meg az, hogy minden egyes családi viszályt mindenféle komolyabb erőfeszítés nélkül hallgathatott végig az egész ház. Itt kell megemlítenem, hogy a radiátorok nagyon fontos kommunikációs eszközként szolgálnak (köszönöm, szocializmus, hogy erre is gondoltatok!), ugyanis ha valamelyik lakó megunta a maunikasót, akkor fogott egy kalapácsot, vagy kombinátfogót, és idegből elkezdte ütni a radiátorcsövet. Mivel ez oly gyönyörűen vezette a hangot, mindenki hallotta, hogy itt most már valaki műsort váltana. Persze olyan is volt, hogy más is beszállt a csőverésbe, mert ő meg azt unta meg, ahogy a másik veri a csövet. A legérdekesebb a dologban az, hogy mindig tudtuk, hogy aki épp a csövet veri, az miért teszi. Lehet hogy a Tóciban létezik a közös tudat, egyfajta gondolatátvitel? Könnyen meglehet. Nagy csodák helyszíne ez, kedves olvasó.