A munka számomra több hasznot is hozott: egyrészt az óra végéről általában sikeresen kikönyörögtem magam („Tessék már megérteni, tanárnő! Nem lógni akarok! A büfébe kell mennem elvégezni a dolgomat!”), másrészről a sajtreszelésből keresett lóvét a szegakölcsönzőben elszórtam, mint bolond a lisztet.
Ó, a szegakölcsönző! Azok a csodálatos játékdobozok! Mind üresen álltak… Ó, a csodálatos, mattfekete Szega Megadrájvok! Ó, az a hanyagul kinyomtatott papírlap, amin a tarifákat láthattuk! Na, azokat a kölcsönzőben a felügyeletet végző, harminc év felé közelítő bútorasztalos, aki csak a baszásról tudott beszélni, amúgy is fejből vágta, valamint nem sikerült mindig az inflációhoz igazítani azt („Már nem annyi negyedóra! Már több! Többet kell fizetni mán negyedóráért, hogy jáccál…”)
Undorító, agresszív ébresztőórák figyelmeztettek, ha lejárt az idő. Azelőtt se szerettem a csörgésüket, azóta viszont egyenesen utálom. Ez a berregés taszított ki a Mortál Kombet egy és kettő, az Ekkó, a Szonik, a különböző jégkorong- és futballszimulátor játékok virtuális mennyországából. Éppen Kánoként, vagy Dzsekszként a matekfüzet hátoldaláról megtanult kódot ütném be a fatalitihez, amikor megcsörren az a szar…
Varázslatos hely volt egykor a gettó szívében a szegakölcsönző. Bizony mondom, irigyeltem azt, aki tőle mindössze percnyire lakott… Igen, ide lehetett menekülni a valóságból! A megadrájv mögött eltűnt a tócógettó sivár világa, nem számított, mekkora vagy, vagy hányan állnak mögötted! Itt már csak az számított, milyen gyorsan tudod beütni az A,A,B,B, fel-le, fel-le, jobbra-balrát a babalitihez…
Aztán középsuli, fő téma: csajok és ivás, a szegakölcsönző meg kurvagyorsan el lett felejtve…