Kezdjük talán egy kis cigányozással, mert az mostanság úgyis annyira divat. Szóval volt nekem egy gyárilag sötétre festett osztálytársam, annak pedig volt egy húga, aki az én húgommal járt egy osztályba. Különösebben senkit sem érdekelt a bőrük színe, nem voltak kiközösítve emiatt. Viszont amiatt már annál inkább, hogy ezek ketten sosem bírtak megülni a seggükön. Ezeknek egyszerűen kellett a balhé, valamit mindig kitaláltak, hogy kivívják a tantestület, vagy az osztálytársak haragját. Történt egyszer, hogy csináltam valamit, ami nem is volt olyan nagy dolog (sajna nem emlékszem már hogy mi volt, megfakult az emlék) a srác meg kapva ezen, elkezdte mondani, hogy majd elárul az osztályfőnöknek. Igazából leszartam, mert tudtam, hogy nem kaphatok semmit sem azért amit tettem, maximum megmondják hogy máskor ne. Először próbáltam békésen megoldani a dolgot, és odébbmentem, mondván hogy leszarom, hogy mit csinál. De az meg jött utánam, és folyamatosan mondta ugyanazt, mint akinél megakadt a tű a lemezen. Rólam tudni kell, hogy nem vagyok egy verekedős típus, viszont annyira elfogyott a türelmem, és annyira idegesített, hogy folyamatosan jön utánam, hogy végül lehúztam neki egy pofont (igen, pofon volt és nem öklös, nem tudom miért). Na akkor meg már azzal jött, hogy amiatt fog árulkodni. Arra emlékszem, hogy nagyon szívenütötte a dolog, gondolom megalázónak érezte. Ezt a srácot később az osztályfőnökünk is felpofozta, akit én általános iskolai pályafutásom alatt sosem láttam mást megütni. Egyszerűen ez a gyerek kihozta az emberből az állatot, kereste a bajt. A húga sem volt normálisabb: az meg valahogy húgomra szállt rá és állandóan balhéztak, persze mondvacsinált faszságokon. Egyszer még ki is írta az iskola elé krétával, hogy a húgom meg fog dögleni. Anyámtól tudom, hogy a szülői értekezleten meg a szülei balhéztak állandóan, sosem tetszett nekik semmi. Szóval eléggé retardált egy család volt, nem lett volna szabad emberek közelébe engedni őket, maximum villanypásztor felügyelete mellett. Évekkel később, középiskolás koromban futottam egyszer össze a sráccal, és konstatálnom kellett, hogy ez a gyerek csak még elcseszettebb lett. Eléggé rendezetlen kinézetű fazon volt, az első gondolatom az volt mikor megláttam, hogy úgy néz ki mint valami bűnöző. Lehet az is volt, nem csodálkoznék.

Ott volt még aztán egy srác, akinek senki se tudta a rendes nevét, mindenki csak Jumurdzsáknak hívta. Szerencsétlent sokszor megsajnáltam, mert olyan béna kinézete volt, hogy mindenki kifogta magának, és állandóan szopatták, vagy verték. Tudni kell róla, hogy az srácból áradt egyfajta áldozati hangulat. Úgy értem, hogy ő az a fajta ember, akit ha meglátsz az utcán, tudod, hogy a következő sarkon őt fogják kirabolni, vagy megverni. Erre még rátett egy lapáttal az, hogy szerencsétlennek a két szeme eltérő színű volt. Ez a srác minden áldott szünetben megállt a fal mellett (mindig ugyanott) és soha senki nem beszélgetett, vagy játszott vele. A kemények mindig tudták, hogy ott lesz a falnál, ezért ha verekedni volt kedvük egy olyannal aki garantáltan nem üt vissza, akkor tudták hogy hova kell menni. Egyszer az egyik volt osztálytársam futás közben úgy nekibaszta szerencsétlent az ajtónak, hogy ott állt vagy 5 percig, és fogta a fülét. Aztán ez a volt osztálytárs úgy volt vele, hogy akkor már fogja mindkettőt, úgyhogy nekibaszta a másik oldalával is az ajtónak. Szokták mondani, hogy a gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni egymással – itt az élő példa. Így utólag visszagondolva félelmetes, hogy mennyi szopatást kapott ez a gyerek.

 

Volt ott még egy másik ilyen szerencsétlen gyerek, annak se tudtuk a nevét, mindenki csak úgy emlegette: Kutya. Tudni kell, hogy ez a srác abba az osztályba járt, amelyikkel nekünk együtt volt a testnevelés óra. Na most ez az osztály egy speciális osztály volt, ahogy az angol mondaná, ugyanis ide rakták be a legzüllöttebb, többször bukott arcokat. Volt köztük 16 éves, de talán 17 is (8.-os osztályról van szó). Kaptak is egy erőskezű osztályfőnököt, aki hellyel-közzel kordában is tudta őket tartani. Na ezzel a Kutya gyerekkel tényleg kutya módjára bántak az osztálytársai. Mivel a kutyának a földön a helye, kizárt dolog volt, hogy ő leülhessen az öltözőben a padra. Volt persze olyan, hogy valami hirtelen ötettől vezérelve felmerészkedett (lehet szülinapja volt), akkor viszont vagy szúrósan néztek rá a balhésabb osztálytársai, vagy elkezdtek vele ordítozni, hogy mégis mit képzel, üljön csak vissza oda, ahova egy kutya való. Persze a szenvedései nem merültek ki a verbális agresszióban, volt hogy jól meg is verték. Szóval Kutya egy idő után már tudta, hogy neki a földön a helye, és bele is törődött. És hogy mi mit tettünk? Semmit. Nem akartunk belekeveredni, mert ezek az arcok voltak az iskola rémei, plusz még ismertek a sulin kívül is mindenféle börtöntölteléket, szóval a francnak hiányzott, hogy az ember összeverve menjen haza. Velünk szerencsére nem nagyon kekeckedtek, megmaradtak a saját osztályuk áldozatainál.

Azt kell hogy mondjam, a proletariátus képviselő nem ismernek határokat, ha hülyeségről, vagy parasztságról van szó. Pláne ha többen vannak; na akkor ott elszabadul a pokol. Most így megírva ezt a bejegyzést, azon gondolkodok, hogy vajon Jumurdzsák és Kutya milyen felnőtt lett? Lelki nyomorékok lettek a fent említettek hatására, vagy normális meglett férfiak, akiknek esetleg már családjuk is van? Úgy hiszem, ezt már sosem fogom kideríteni.

Folyt. köv.