DIY. Angol betűszó, ami annyit tesz: do it yourself. Magyarul azt jelenti, hogy csináld magad. Tehát a DIY olyan, mintha magyarul azt mondanánk, CSM. Csak nálunk az effajta rövidítések nem elterjedtek (annál inkább a kocsmai rövid-ítések, haha), viszont angol nyelvterületen eléggé, főleg az amcsiknál. Ki tudja, talán szeretnek barkácsolni, unatkoznak abban a bazi nagy országban, mindenki hepi (legalábbis a válságig az volt), nincsenek eléggé leterhelve. Ilyen szempontból nincs különbség köztük, és egy átlagos tócilakó között: mindketten barkácsolnak. Csakhogy, míg az amcsi unalmában, addig a tócilakó muszájból. Mai bejegyzésünk az őslakosokat (értsd: első lakók) és utódaikat sújtó, kötelező munkákról fog szólni.

Kezdjük az apróságokkal. Kiskölyökként nem tudtam kinyitni az ajtót kulccsal, mert egyszerűen nem tudtam elfordítani a kulcsot. Miért? Mert a zárnyelv hozzászorult az ajtótokhoz (nem a tiétekhez, höhö). Apám reszelte ki, hogy jobban mozogjon.

Aztán ott volt a szemétledobó ajtaja. Nem tudom, hogy eredetileg is volt-e benne zár, vagy azt a lakók rakták bele, de tény, hogy a kulcslyukra nemes egyszerűséggel rálógott a tokból a vasalat, így akadályozván meg a lakókat abban, hogy a kulcsot beledugják. Apám megint előkapta a reszelőt, és kireszelte a vasalatot, kis félkörök formájában. Kishúgom agyát mindig azzal húztuk, hogy biztos ő harapta ki a vasat egy darabon, mert a kis félkörök pont egy fognyom benyomását keltették :)

Voltak itt ám nagyobb dolgok is. Azt ugye mindenki tudja, akinek erkélye van, hogy mikor eső esik, az összes dzsúva a felső szintek erkélyeiről a mienkre mosódik le? Eső után a Tóci erkélyei förtelmesen undorítóak. Mi tehát a megoldás? Kis ereszt kell csinálni az erkélyre, hogy kifele vezesse az egyébként bezúduló vizet. No, hát apámnak volt is lakatos, illetve markos legény ismerőse, úgyhogy csináltak 3 hosszú zártszelvényből, és egy hullámbádogból ereszt. Zavaros emlékeimben felidézni vélem, ahogy szerencsétlenkednek a felszerelésével. Utóbb elgondolva mindig az jut eszembe, hogy vajon mennyire kellett erősen tartani azt a szart, hogy még véletlenül se essen ki csavarozás közben? Mókás zajjal járt volna, ha leesik a hatodikról, netán ha benéz egy másik erkélyen úgy a harmadik emelet környékén :)

Aztán ott vannak a földszinti ablakok. Amikor ezt a lakótelepet építették, még nem létezett betörés? Egyre több ablakon látni rácsot, megjegyzem okkal és joggal, de ezt miért nem lehetett gyárilag adni? Tudom, a remény hal meg utoljára, de akkor is. Bár tény, hogy panelházakban nem az ablak a fő célpont, hanem azok a nyeszlett ajtók, bennük a pár ezer Ft-os ELZETT zárakkal (újabban kínai gyártmány), amiket kb. fél perc egy erős fogóval kirángatni a helyükről (tudom, mert láttam).

Ezzel el is jutottunk a Tóciban a betörésvédelemhez. Akinek egy kis esze, és pénze volt, az hevedert szereltetett a gyári ajtóra, ami biztonságtechnikailag igencsak hagyott némi kívánnivalót maga után. Őszintén szólva, én még abban sem vagyok biztos, hogy ami az ajtó élében látszik, középen piros csík, az tényleg tűzzáró réteg. Lehet csak odafestették, aztán röhögtek sunyin a majdani lakókon. Feltűnt egy idő után, hogy egyre több lakásajtó közepén látok cilinderbetétet, illetve egyre több haveromnál van felszerelve a hevederzár. Minden nap hallottunk valakiről, akinek felnyomták a lakását. Akkoriban tényleg nem létezett betörés?

Ha már a betöréseknél vagyunk, szerencsére hozzánk soha nem törtek be, és még a szeméttárolóhoz sem nyúltak, pedig a (gyerek)biciklik ott voltak tárolva. Igaz, nem drága biciklik, de akkor is 3 volt. Később, mikor meglett a mountain bike-om (mennyire menő volt ez akkoriban, istenem), azt lakásban tartottam, édasanyám kérésének eleget nem téve, miszerint tartsam pincében. Aztán később valakinek a pincéjét kirámolták, én meg imigyen a vitát lezártnak éreztem, én győztem.

Nem beszéltem még azonban az örök problémáról: a nyílászárókról. Aki Tóciban, vagy egyáltalán, panelban lakik, az biztos tudja, hogy mennyire nem zárnak az ablakok rendesen. A levegő ott úgy jár ki-be, ahogy neki tetszik. A vicc az, hogy ezek a nyílászárók még újkorukban sem voltak teljesen jók, de 10 év használat után garantáltan beengedtek mindenféle szellőt odakintről. Ezt is lehet cserélni önköltségen, vagy panelprogramban, bár ez utóbbit szinte biztos, hogy ellopja valaki, mielőtt még eljutna a megfelelő helyre.

Utoljára hagytam a kedvencemet: a megerősítésre szoruló postaládákat. Mindenki emlékezzen egy pillanatra, és mondja meg nekem: a lépcsőházukban hány "benyomott" postaláda van? 5? 10? Több? A Tóci tervezői teljes mértékben kihagyták a számításokból az emberi vandalizmust. A postaládát ugyanis nem azért nyomja be valaki, mert kell neki, ami benne van. Ugyan, mit kezdene valaki egy szórólappal, amin valami elbaszott önkormányzati képviselő vigyorog sunyin, alkoholtól felpüffedt pofával, vagy a villanyszámlával, amin név, cím, és üzletipartnerszám van, és ebből kettőt ugye kapásból tudni lehet postaláda-feltörés nélkül is? A helyzet az, kedves barátaim, hogy a postaláda azért kerül befeszítésre, mert a Tóciban rengeteg keménycsávó él. Ők nagyon erősek, és bátrak, és sosem riadnak vissza egy postaláda kézzel való benyomásától. Mit nekik az a két is vaspöcök, ugyan már. Phö, még köpnek is egyet, miután benyomták két hüvelykujjal. A nagyon faszák egyel, a mégfaszábbak meg csak ránéznek, és beszakad. Mindazonáltal ez ellen védekezni elég egyszerű, és biztos vagyok benne, hogy itt ezt mindenki tudja: a két vaspöcökhöz, ami az ajtót tartja hátulról, egy-egy fakarót kell betámasztani úgy, hogy egyik vége a pöcköt tartsa, másik vége pedig a postaláda hátuljának támaszkodjon. Hülyegyerek kilőve, slussz passz. Persze ne higgyük, hogy megúsztuk a vandalizmust, felgyújtani még mindig fel tudja, és fel is fogja, abban biztos lehetsz. A lépcsőházban semmi nem marad felgyújtatlanul, lett légyen az a lift gombja, a kaputelefon gombja, a villanykapcsoló, vagy a falról letépett szigetelés.

A Tóciban tehát sosem unalmas az élet, ha nem épp azt kell rendberakni, amit a tervezők elbasztak, akkor azzal kell foglalkozni, amit a keménycsávók szétbasztak (húderímel, baszki!). Örökös szélmalomharc ez, kedves barátaim, és minden tiszteletem azoké, akik felveszik a harcot. Mert sokan felveszik.