Folytatódik a történet, mégpedig a Tócóskert egyik lenagyobb misztériumával: a pincékkel. Megboldogult gyermekkoromban módszeresen távol voltam tartva éccsanyám által e helytől. Meg volt mondva, hogy oda nem mehetek le és kész. Éccsanyám mindenféle szatírt sejtett odalent, én pedig minden szavát elhittem. Később hallottam olyan gyerekekről, akik pincéről-pincére járva csatangoltak a sorházak alatt, sokszor 4-5 háznyit is haladva. Valahol irigyeltem őket a kalandért, másrészt viszont a hideg rázott ki ha rágondoltam, mik lehetnek odalent. Na persze, pincében kóborolni szánalmas szórakozás (mint a Tócóskert nyújtotta szórakozási lehetőségek úgy általában), de akkor még ezt nem tudtam.

Történt aztán egyszer, hogy éccsanyám halálravált arccal jött haza, és mesélte, hogy a szomszédasszony fiát, aki kb. velem egyidős, levitte a pincébe egy szatír, és megmutatta neki a csúnyáját. Elgondolkodtam azon, hogy miféle beteg állat az, akit az elégít ki, hogy egy sötét pincében mutogassa a redvás pöcsét egy fiúgyereknek. Ettől a ponttól kezdve nekem nem kellett több magyarázat, még nagyobb ívben kerültem ki az odavezető lépcsőt.