Ígértem egy korábbi posztban, hogy írok azokról a kedves szomszédokról, akik oly sok éven át laktak fölöttünk. Lássuk hát!

Ezt a családot mi mindig csak úgy hívtuk: Valiék. A feleség neve volt ez, és nem véletlen, hogy az ő nevét jegyeztük meg, és nem a férjéét. Ez a nő IMÁDOTT uralkodni. Hatalmas pofája volt (mely ronda és büdös is volt), és a nap nagy részében használta is, nem kímélve se családtagot, se szomszédot. Ők is valahol akkortájt költözhettek be, mint mi, így hát jólnevelt emberhez méltóan apámék bemutatkoztak nekik, és egy ideig jóban is voltak. Aztán történt valami, amire megmondom őszintén nem emlékszem (megboldogult gyermekkor, ugyebár), de az tény, hogy azután anyámék irtózatosan összevesztek ezekkel az arcokkal. Szóval összeveszés megvolt, úgyhogy egy darabig anyámék seggel forogtak rájuk meg nem is köszöntek. Aztán anyám azt mondta, hogy ebből elég, így az állatok élnek, béküljünk ki. Na, anyám is nagy spíler volt ám, mert nem ő ment fel békét kötni, hanem apámat küldte fel, akinek aztán kurvára mindegy volt hogy ezek utálják-e vagy sem. Na de apám, hogy megtartsa a családi békét, engedett anyám unszolásának. Nagy hiba volt. Kb. 20 perc múlva jött le atomvörös fejjel, szanaszét szaggatott ruhában, ordítva, hogy ez a hülye kurva nem normális. Komolyan mondom, hajléktalan nem néz úgy kí, ahogy apám akkor nézett ki. Kiderült, hogy a hülye picsája nekiállt abajgatni, aztán apámat is elkapta az ideg, mondtak egymásnak mindent, mire ez a dagadt disznó nekiállt egy esernyővel szurkálni apámat. De nem ám úgy finoman, hanem valamiféle elborult állati ösztöntől vezérelve. Azt a melegítőt amiben akkor volt, emlékeim szerint ki is dobta apám... Természetesen nálunk is állt ezután a bál, apám felbaszta magát hogy mi a pöcsnek kellett ezekhez az elmeroggyantakhoz egyáltalán felmennie, de végül megnyugodott.

Ez volt az a pont, ahol mindenki számára világossá vált, hogy itt béke a büdös életben nem lesz. Itt vagy meghal valamelyik család, vagy elköltözik. Húgom volt annyira jóarc, hogy csatlakozott a Nagy Családi Hadviselési Programhoz, és jó katonához híven hadüzenetet küldött: rajzolt egy boszorkányt, mely fölé felírta hogy "Vali banya", majd nemes egyszerűséggel bedobta a postaládájukba. Kiemelném, hogy húgom ekkor nem volt még 10 éves, és egy ilyen tetthez ennyi idősen bizony órási bátorság kell. Büszke voltam rá, na. Azt viszont nem tudhattuk, hogy a dolgok legjava csak ezután jön.

Ha jól tudom, Valitól elvált a férje (de lehet csak elköltözött), otthagyta őket a faszba: Valit, és a fiát Sanyit. Sanyika biztos aranyos kiskölyök volt, míg meg nem nőtt, de utána egy utolsó nagy tócóskerti sutyerák lett belőle, pont olyan, amilyet mutatnék, ha valaki megkérdezné: milyen emberek laknak a tóciban. Ez a Sanyi egy időben járt az apám által vezetett konditerembe, csak egy idő után gyanús lett, hogy mindig akkor tünedeznek el értékek, ha ő is ott van. Apám se hülye, ki is baszta a picsába pár hét után. Később kiderült, hogy az már legalább a 10. konditerem volt, ahol így járt. Aztán még egyszer megpróbálta visszakönyörögni magát, de apám a szakmájában (hivatásos katona) szerzett határozottsággal ennyit mondott: Nem. Ezután pár nappal a családi Trabantról látványosan letörte valaki az ablaktörlőt. Sosem derült ki, hogy ki volt, de mivel ilyen azelőtt sosem történt, szinte biztos, hogy Sanyi állt imigyen bosszút a katonás válaszért.

No de nehogy azt higgyük, hogy Vali és Sanyi boldog anya-fia szimbiózisban éltek egymással. A lófaszt. Ezek állandóan egymás életét ették. Éjjel, nappal. Volt hogy este tízkor még ordítoztak egymással, valamelyik másik lakó meg a radiátorcsövet verte, hogy kussoljanak már (emlékezzünk, ez a legfőbb kommunikációs csatorna egy panelban!). Mivel panelban minden ilyen veszekedést nagyon tisztán lehet hallani, sok derűs pillanatot szereztek nekem ezek ketten. A kedvencem az volt, mikor Vali adrenalintól elfúló hangon ordította a saját fiának, hogy: A KURVA ANYÁDAT! Sok mélyfilozófiai elmélkedést folytattam kis szobámban arról, hogy ilyenkor vajon helyes-e, netán egyenesen kívánatos-e megsértődni, majd ütni? Mert ugyebár ha az ember anyja lekurvaanyázza az embert, akkor igazából önmagát kurvázza le, viszont ott az érem másik oldala, miszerint a kurvaanyázást mindig sértő, bántó szándékkal mondják. Sanyika nem folytatott ilyen mélyfilozófiai elmélkedéseket, nála győzött az állati ösztön: nemes egyszerűséggel leütötte az anyját. Ismeritek azt a helyzetet, mikor valakiről mindenki tud valamit, amin legszívesebben hangosan röhögne amikor meglátja az illetőt, de inkább a békét megtartva, elfordulva, fogait összeszorítva halad tovább, hogy 10 méter távolságból felröhögjön? Na így járt Vali is a begipszelt karjával. Hiába no, életerős fiút nevelt Sanyikából, büszke lehetett volna rá, ha nem épp az ő karját töri el. Különben hálásak is lehetünk nekik, ugyanis egy kedves kis játékot játszottunk az ő segítségükkel: Ki kellett találni tesómékkal, hogy épp merre megy az akció. Ehhez elég volt figyelni, hogy melyik szobában hallatszik a legtisztábban az üvöltözés. Nagyszoba, kisszoba, hopp, folyosó, BAMM, baz, valaki földrekerült... Nyöszörgés, anyázás... Jee, második menet! Újra üvölt mindkettő! A bónusz az volt, mikor hatalmas csattanással kibaszták a bejárati ajtót, és a lépcsőházban folytatták egymás lemészárlását. Annyi bejárati ajtót még sosem láttál egyszerre nyílni, mint mikor ezek ketten a lépcsőházban ölték egymást.

Azért Sanyinak volt némi haszna is: művészien tudta kibaszni a hajléktalanokat a lépcsőházból, ha azok úgy döntöttek, hogy éjszakára ott szállásolják el magukat a lépcsőfordulóban. "Mi a kurva anyádat keresel itt? Lehet takarodni kifelé! GYORSABBAN A KURVA ANYÁDAT! Na, vigyed ezt a szart is innen, ne hordjál ide minden szemetet!" Sanyika nem szarral gurigázott, nemes egyszerűséggel lerugdosta őket a lépcsőn, ha nem akartak maguktól menni. Körülbelül 3-4 ilyen alkalom lehetett, valószínűleg a csövesek körében híre ment hogy itt lakik egy állat aki Rubik-kockának nézi a hajléktalanokat, és összevissza tekergeti őket.

Szóval Vali és Sanyi így tengették szánalmas kis napjaikat, és nem múlt el úgy nap, hogy ne lett volna ordibálás, netán kéztörés. Hogy mi lett velük, nem tudom, csak őszintén remélni tudom, hogy egyik sem szaporodott tovább, és valami eldugott koszos faluban itták magukat halálra...