Tócóskert

Nos, ha már szó esett a kezdetekről, akkor én is elmesélem első benyomásaimat a helyről. Az év az én esetemben is 1987, és mit ne mondjak, nagy várakozásaim voltak az új lakással kapcsolatban. Tudtam hogy nagyobb lesz, hogy lesz külön szobám, ez teljesen felvillanyozott. Még azt sem tudtam elképzelni, hogy az ember a 6. emeleten lakjon. Azon gondolkodtam végig, vajon milyen messze lehet onnan látni? Mikor megérkeztünk a kétütemű trabival, elcsodálkoztam, mekkora épületek ezek. A lépcsőházba belépve azonnal megtetszett a dolog: tiszta volt, rendezett, és mindennek olyan újszaga volt. A lakás még jobban lenyűgözött: nagy volt és szép, frissen festett falak, vadonat új szőnyegpadló. Végül kinéztünk a belső oldalra is, és megláttuk a balkánt: mindenhol gaz, építkezési törmelék, gané. Mondhatná a kedves olvasó, hogy még szép hogy ott volt a törmelék, de azt elviszik építkezés után. Közlöm hogy nem így történt: a sitt diszkréten belegyógyult a földbe az évek során. Gondolom a párt tudta hogy miféle emberek fognak ideköltözni, így hát nem támasztottak nagy igényeket a környezettel szemben. A kedvencem a Vörösmarty Mihály Általános Iskola (korábban az Angyalföld térihez tartozott) mostani udvarának a területe, amin jó pár évig bizony akkora gaz volt, hogy szó szerint el lehetett benne bújni. Felegyenesedve. A gyerekek nagyon hamar meg is találták mint játszóteret, és hamar csapásokat alakítottak ki. A dzsungelharcos beállítottságúak a gaztenger minden pontján tudták, hogy hol járnak, és minden csapásról tudták, hogy hova vezet. Nagyon sok időt lehetett ám ezekkel a rövidítésekkel megtakarítani. Bevallom férfiasan, én kerültem e területet (így persze kétszer annyi ideig tartott eljutnom az iskolába, mint Rambo leszármazottjainak), egyrészt édesanyám intő szavaira, másrészt a saját fantáziám generálta groteszk képek hatására: a végeláthatatlan dzsungelbe beleképzeltem a mutogatós szatírt, a tolvaj cigányt, a kötözködő hülyegyereket. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire eltaláltam a Tócóskertben lakók mentalitását. Azt viszont mai fejjel már belátom, hogy nyugodtan bemehettem volna a gazdzsungelbe, ugyanis a fent említett embertípusokkal nap mint nap találkozott az ember a betondzsungel legkülönbözőbb pontjain. De ezt akkoriban, gyerekként még nem tudtam, illetve nem érzékeltem. Az igazi feketeleves csak később jött.