Nos, minden falunak, városnak, országnak megvannak a mindenki által "kedvelt" embertípusai. A Tóci sem szűkölködik ilyenekben, álljon hát itt egy csokor ezekből. 

Kezdeném rögtön azokkal, akik nem bírnak kussban lenni, és állandóan a hangjukat hallatják, de úgy, hogy a fél lakótelep hallja, ezáltal okozva maradandó emlékeket, és esetleg károsodást másoknak. Ennek ékes példája egy nő volt, akit bár sosem láttam, de magamban BEJJÁnak hívtam, ugyanis ez a nő valami ordenáre paraszt módon tudott leordítani a lányának, ha épp haza kellett mennie a játszótérről. Ilyenkor ennyit lehetett hallani, de ezt kristálytisztán, 20 házon is át: BEEEJJJÁÁÁ!!! El kell ismernem, volt a nőnek orgánuma, igaz, szégyenérzete, vagy jóérzése nem igazán. A hab persze a tortán az, hogy nem ám naponta egyszer-kétszer ordított le, á, lófaszt. Napi minimum 15-ször. Nem csodálkoznék ha azóta a lányt szanatóriumban kezelnék, és a BEJJÁ szó hallatán először kézzel tépné ki a legközelebb álló máját, majd elharapná a torkát. Persze nem csak ő volt az egyetlen ilyen ordibálós, voltak ám vendégordibálósaink is. Igen, vendégek, mert ők nem voltak lakói a Tócósnak, de azért bejárogattak csendet háborítani. Ők nem mások, mint a gyűjtögetős cigányok. Minden kibaszott nap jöttek legalább egyszer, és éneklő hangon óbégatták, hogy "já-já-já-jájájá-jájá". Legalábbis nagyon-nagyon sok évig mi, gyerekek azt hittük hogy ezt mondják. Nagyon sokára derítettük ki, hogy igazából azt kántálják, hogy "dobájják-azócskaruhát-naccságák". Mit mondjak, üdítő volt minden kibaszott szombat reggel erre kelni. Néha a kántálás után közvetlenül alacsonyan szálló, vízzel teli léggömböket véltem látni, valószínűleg más álmát is megzavarhatták.

Térjünk is át a következő típusra, a hallássérült diszkórajongóra. Szerintem senkinek sem kell ezeket a fajzatokat bemutatnom: a leghulladékabb, legminimálisabb erőbefektetéssel készült, zenének alig nevezhető zajokat üvöltetik valami olyan hihetetlen hangosan, hogy sokszor sétálás közben nem hittem el, hogy még mindig hallom, pedig már a következő házsornál jártam. Természetesen lakáson belül leginkább a mély hangokat hallani, a magas elvész a vasbetonban. Egyszer fel is hívtam azt, akitől sejtettem hogy a zaj eredeztethető, és egész jó lett az összhatás, mert a panelon keresztül jött a mély, a telefonban meg a magas. Majdnem táncra is perdültem, de ehelyett leraktam a telefont, tudván hogy bejött a tippem.

A következő típus nagy kedvencem: Az alkoholista házmester. A mienk szerencsére volt annyira jó fej, hogy a munkáját elvégezte, tehát arra panasz nem lehetett. Mély filozófiai vitákat lehetne folytatni arról, hogy a házmesterség tesz-e alkoholistává valakit, vagy épp fordítva: az alkoholizmus tesz-e házmesterré, lévén, hogy ennél a melónál már nem nagyon van lejjebb. Épelméjű ember nemigen akar az lenni legalábbis. Én például agyfaszt kaptam volna, ha minden percben becsenget valaki, és nálam panaszol be valakit, mintha én lennék a prolirendőrség. Úgyhogy tisztelet az öreg alkesznek, jól állta az emberek faszságait, bár tény hogy elég sűrűn szeszelt. Az alkeszoknak van viszont egy kurva szar tulajdonságuk: Azt hiszik, hogy velük mindenki szívesen beszélget, és főleg olyan témáról, amit ők választanak. Épp emiatt nagyon nem szerettem vele együtt utazni a liftben, rohadt kínos volt. Mondhatnánk persze, hogy 6 emelet, az nem is sok, és hamar eltelik az idő, amíg a lift felér oda, de biztosíthatom a kedves olvasót, 6 emelet is tud 6 évnek tűnni. Egyszer az öreg viszont megmondta nekem a nagy igazságot, amire a mai napig emlékszem. Természetesen már akkor is jól beszeszelt, én pedig valamikor délután a középsuliból tartottam hazafele. Megláttam a lift előtt, gondoltam kurvajó, megint jön a hegyibeszéd, amire nem vagyok kíváncsi. Szóval köszöntünk, és elkezdett faggatni arról, hogy én tulajdonképp tanulok-e még (16 évesen mi a fasz mást csinálnék?) és hogy hanyadikos is vagyok. Már előre éreztem, hogy itt komoly dolgokról lesz szó (6 emelet, vigyázzunk, sokminden belefér!), de azt nem gondoltam volna, hogy az élet egyik alapigazságát hallhatom, mellyel beszélgetésünket zárta: -Tanuljál is, ameddig csak lehet, mert addig jó amíg diák vagy, utána már melózni kell, az meg szar...

Az alkoholisták sora itt nem ért véget, következő kedvenc csoportosulásom az a kisboltok (én így hívom a Mini ABC-nek meg ilyesminek keresztelt pár nm-es boltokat) előtt szeszelő alkeszok. Ezek nagyon tündéri arcok, egyrészt büdösek mint az istennyila, másrészt nem lehet tőlük elférni, ha be akarunk menni a házba, harmadrészt meg az elfogyasztott alkoholmennyiséggel arányosan egyre prosztóbbak. Az már csak hab a tortán, ha a környező bokrok tövére csurrintanak ("Béla bazmeg, ne hugyozz már a gyerek ablaka alá a kurva anyád!"), mindig üdítő látvány volt ahogy sűrű sugárban hugyoztak éppen oda, ahova kedvük tartotta. Természetesen a nők nem ússzák meg beszólás nélkül, és mivel az ilyeneknek az ingerküszöbe eléggé alacsony, várható hogy a kevésbé dekoratív hölgyek is kapnak valami kedves bókot ("kislyáááány, nekísérjelek fő, mi?"). Anyámnak volt egy elbaszott élettársa, az szeretett emberkedni, aztán egyszer hozzájutott valahogy egy mobiltelefonhoz abban az időben, amikor ez ritkaságszámba ment. Na hát persze hogy ezzel is emberkedni kellett, minden percben elővette és úgy tartotta hogy mindenki lássa. Egy éjszakára ottfelejtődött alkesz különítmény meg szépen rendbe is rakta az arcát, a telefont meg elvette tőle. Ez volt az egyetlen eset, mikor azt mondtam: -Örülök, hogy az alkeszek törzsvendégek a földszinten!

Azonban a házak előtt nem csak alkeszek szoktak bandázni, hanem a feltörekvő generáció suttyóbbik fajtája is. Ezek az arcok állandóan a lépcsőn, meg a korláton bandáztak, és általában a banda legalább 10 főt takart. Aki tudja, hogy mekkora egy átlagos panelház lépcsője, az tudja, hogy 10 ember simán elfoglalja ezt a helyet. Ezekkel nem az volt a baj, hogy ott voltak (illetve az is), hanem az, hogy amikor bárki ment volna be, külön kérvényt kellett benyújtania nekik, hogy ugyan, takarodjanak már odébb az útból. Persze ezek csak ott bukkantak fel, ahol nem volt kisbolt, mert az az alkeszok területe volt, és a Tóciban bizony áll a mondás, miszerint erősebb kutya baszik.

A végére hagytam az egyik legnagyobb kedvencemet, a lakásban egymással ordibálósokat. Ezeket az embereket sosem értettem, hogy a mi a faszért élnek együtt, ha egyszer annyira utálják egymást. Minden áldott nap egy újabb háború volt ez számukra, mindenféle drámai elemmel, úgymint ajtócsapkodás, vagy egymás kurva anyjának a szidása. Lakott is egy ilyen család fölöttünk, de ezek annyira bonyolult emberek voltak, hogy külön poszt lesz róluk, úgyhogy itt most nem árulok el róluk többet. Mint tudjuk, a panelház a szocialista iparművészet egyik legkiválóbb terméke, és bizony mindig elmorzsolok egy könnycseppet, ha eszembe jut, hogy ilyet bizony többé már nem építenek. No, mint ilyen iparművészeti csoda, megvan az a tulajdonsága, hogy hihetetlen gondossággal válogatták össze az építőanyagot amiből készült (értsd: kiselejtezett atomhulladék), illetve nagy figyelmet fordítottak a hangszigetelésre. Csakis emiatt történhetett meg az, hogy minden egyes családi viszályt mindenféle komolyabb erőfeszítés nélkül hallgathatott végig az egész ház. Itt kell megemlítenem, hogy a radiátorok nagyon fontos kommunikációs eszközként szolgálnak (köszönöm, szocializmus, hogy erre is gondoltatok!), ugyanis ha valamelyik lakó megunta a maunikasót, akkor fogott egy kalapácsot, vagy kombinátfogót, és idegből elkezdte ütni a radiátorcsövet. Mivel ez oly gyönyörűen vezette a hangot, mindenki hallotta, hogy itt most már valaki műsort váltana. Persze olyan is volt, hogy más is beszállt a csőverésbe, mert ő meg azt unta meg, ahogy a másik veri a csövet. A legérdekesebb a dologban az, hogy mindig tudtuk, hogy aki épp a csövet veri, az miért teszi. Lehet hogy a Tóciban létezik a közös tudat, egyfajta gondolatátvitel? Könnyen meglehet. Nagy csodák helyszíne ez, kedves olvasó.