Nos, kedves rajongók, újra itt, megújult erővel, és némi erősítéssel, aminek szívből örülök.
Korábban már említettem, hogy a Tóciban az egy négyzetméterre jutó keménycsávók száma igen magas, viszont arra elfelejtettem kitérni, hogy eme keménycsávók általában két jól behatárolható helyre koncentrálódnak: az egyik a kocsma a másik meg az általános iskola. A kocsma esetében szerintem mindenki igazat ad nekem, aki volt már egyáltalán kocsmában, pláne tócis kocsmában. Na de mi a helyzet az általános iskolákkal? Miért van ott annyi keménycsávó? Az ok nem is olyan bonyolult: az itteni keménycsávók nem mások, mint az igazi, hamisítatlan városi retardáltak, akik legalább kétszer már buktak, és a következő is kilátásba van helyezve. Ezek az emberek (állatok) haragban vannak önmagukkal, és az egész világgal, és úgy egyáltalán, a faszuk tele van mindennel aminek értelme van ezen a világon. Az értelmetlen dolgokban persze annál jelesebbek, de ne haladjunk ennyire előre. Mai bejegyzésem főszereplője is egy ilyen retardált keménycsávó. Ismerjétek hát meg Bertit.
Berti hátteréről úgy összességében nem sokat tudtam. Nem tudtam hogy ez neki a családneve-e, vagy csak úgy kitalálta magának, de tény, hogy az egész suli úgy ismerte, Berti. Ha csak a neve szóbajött, mindenki összerezzent, de legalábbis odafigyelt a szóra, mert bizony nem ártott tudni, hogy kit nézett ki éppen magának. Fogalmam sincs hogy milyen családból származott, de tény, hogy nem lehetett valami nagy értelmiségi család, ha hagyták, hogy a gyerekük 16 éves létére szégyenszemre általános iskolába járjon.
Bertiről akkor kezdtem többet megtudni, és akkor kezdtem kapcsolatba kerülni vele (még ha ez egy igen messzi kapcsolat volt is) mikor egyik legjobb cimborám valami oknál fogva összeszűrte vele a levet. Na persze ez a cimborám se volt hülye, illetve először még igen, de aztán rájött hogy a Bertivel való barátság neki nettó veszteség, jobb napokon esetleg nullszaldós. Az például teljesen természetes volt Bertinek, hogy eme cimborámhoz felmenve kölcsönkért egy neki tetsző pólót, melyet cimborám vagy udvariasságból, vagy netán félelemből oda is adott, azonban soha nem kapta vissza, pedig többször is rákérdezett. A póló huss, odalett, nem csodálkoznék ha még a kölcsönadás napján egyszerűen gazdát cserélt volna. Az elejétől fogva undorral gondoltam erre a gyerekre, nem csak a személyisége miatt, de a kezén jól látható bőrbetegség miatt is, mely valamiféle pigmenthiányra vezethető vissza. Mindenesetre tény hogy foltos volt a keze, és mindig azt vártam, mikor megláttam, hogy mindjárt lerohad, és a földre esik.
Nos, mivel ez a szarcsimbók beszélőviszonyba került haverommal, én pedig feszt a sráccal lógtam, arcról már jól ismert. Így történhetett, hogy életem első és utolsó sulidiszkóján némi összetűzésbe keveredtem vele. Megjegyzem, ez a sulidiszkó nem csak őmiatta volt nekem az utolsó, hanem úgy az egész egy órási hányás volt, de szerintem tudjátok miről beszélek. Szóval ez a gyerek is ott volt, be volt baszva mint a dög, és mikor ott álltam, vártam hogy megbeszélje haverommal azt, amit meg kell, egyszer csak ülve odaintett nekem, hogy beszélni akar velem. Én meg a zene miatt közelebb hajoltam, ő pedig elkapta a pólóm nyakát, majd elkezdett ordítani: -Te jelentettél fel? Tudom hogy te voltál! Te jelentettél fel!
Én persze meglepődtem mint az állat, eszembe se jutott (akkor még) hogy velem ilyen történhet, egyet tehettem: tagadtam ahogy csak tudtam. De neki ez nem volt elég, tovább kérdezősködött. Nagy nehezen sikerült átpasszíroznom a ködös agyán azt a pár kiloByte-nyi információt, hogy én őt alig ismerem, azt sem tudom hol lakik, még a rendes nevét sem tudom, akkor mégis hogy a fészkes francba jelentettem volna fel. Na és egyáltalán, miért? Mi rosszat tett ő nekem? Mikor ezt felfogta, akkor elengedett, én meg megszeppenve odébbálltam. Kis idő múlva jön haverom, és mondja, hogy csitította Bertit, hogy én tényleg nem akartam neki ártani és eszem ágában sem volt feljelenteni őt, de Berti hajthatatlan, és meg akar verni. Úgyhogy haverom mondta, hogy tiplizzünk amíg lehet. Úgy is lett, soványmalacvágtában (Copyright by Termann) behúzódtunk egy közeli ház lépcsőházába, és beszélgettünk az este hátralévő részében. Mikor már elültnek éreztük a vihart, mindketten hazamentünk, épségben, egészségben.
Na de, hogyan is néz ki egy ilyen keménycsávó, aki részegen annyira kemény, hogy a tőle két évvel fiatalabb 14 éves kiskamaszt ilyen kőkeményen megregulázza? Kedves olvasó, ha eddig egy kigyúrt baromállatot képzeltél el, akkor most seperd le elméd képzeletbeli asztalát, és húzz új abroszt: Berti kb. 140 cm volt felemelt kezekkel. Én legalább egy fejjel de inkább kettővel magasabb voltam nála, és határozottan izmosabb mint ő. Akkor viszont mi tette ilyen félelmetessé, hogy mindenki összerezzent a neve hallatára? Nos, az egyik, amit akkor még nem fogtam fel, az a hírverés. Ugye ismerjük azt a helyzetet, amikor valamiről, vagy valakiről sokan állítják ugyanazt, sőt, ki is színezik a történetet, és már hajlamosak vagyunk elhinni, még akkor is, ha eredetileg szkeptikusok voltunk? Na, Berti meg a híre pont ilyen volt. Természetesen nem lehet kihagyni a másik okot: mindig volt mögötte 1-2 gorilla. Ezek vele ellentétben tényleg nagyobb darab legények voltak, ám az esetek többségében ők tényleg csak ott álltak mint két nagy mamlasz, és hagyták hogy a kis szaros kipattogja magát. Mivel egyre többet láttam ezt a hülyegyereket, és egyre többször kellett vele beszélgetni, kezdett kialakulni bennem az a hit, hogy ennek a gyereknek bizony nagyobb a füstje mint a lángja. Ezt később be is bizonyítottam magamnak.
A történet az volt, hogy egy verőfényes délutáni napon épp haveromhoz ruccantam át, akinek volt egy IBM 386-os számítógépe (na ezekre emlékszik-e még egyáltalán valaki?) és minden nap azon játszottunk. Na persze ez a játszottunk úgy nézett ki, hogy ott volt még 4 haver, és mindenki azt nézte, ahogy én próbálom végigvinni az Another Worldöt. Egyszerűen nem lehetett levakarni a gépről, és egy idő után már ők is belátták. De ne kalandozzunk el: mentem szépen az utcán, mikor már messziről feltűnt írásom főszereplője. Egyedül. Ez engem annyira nem nyugtatott meg, az ideg bennem volt, mert tudtam hogy megállít. Persze hogy meg is állított. Először mindenféle himihumi szöveggel próbált terelni, kérdezgette hogy nem láttam-e haveromat, mert beszélni akar vele, meg ilyenek, én meg felelgettem a hülye kérdéseire. Aztán egy éles váltással ránézett a karórámra, majd ennyit kérdezett: -Nem adod nekem az órádat? Elgondolkodtam, hogy mit lehet tenni? Adjam oda, és akkor másnap már a gatyám is kell neki, vagy legyen tisztességes harc, és ha lever, akkor az övé az óra, de legalább a becsületem megmarad? Nos, lehet nem mindenki filozofált volna ilyesmiken, viszont én balhékerülő gyerek voltam, bár az igazságérzetem már akkor is nagy volt. Úgyhogy miután átfuttattam a fenti gondolatmenetet az agyamon, szelíden ennyit feleltem: -Nem. Tudjátok mi következett ezután? Semmi. A nagy büdös semmi. Berti csak ennyit mondott: -Igazad van, jól teszed hogy nem adod nekem. Azzal elment. Én még álltam ott egy darabig, nem akartam elhinni, hogy ez így ennyi volt. Pedig ennyi volt. Utána soha a büdös életben nem zargatott.
Azt hiszem valamilyen módon köszönettel tartozom ennek a gyereknek. Ő tanított meg rá ugyanis, hogy nem biztos, hogy mindig a legnagyobb pofájú a legerősebb.
Hogy mi lett vele? Faszom se tudja, és őszintén szólva nem érdekel. Három dolgot tudok elképzelni neki: Vagy megölték mikor egy zavart pillanatában elhitte hogy nagyon erős, vagy börtönben van, vagy pedig az anyja lakásában tengeti az életét, és munkahelyről munkahelyre jár a sorozatos kirúgások miatt.
Utószó: Tudom hogy ez itt kurvára senkit sem érdekel, de elmondom, hogy milyen fasza kis karórám volt nekem akkoriban, nem csoda hogy le akarta nyúlni. Az alapszíne piros-fehér volt (hajrá LOKI!), a kvarckijelzőn pedig a jól megszokott kvarcszámok helyett óramutatók voltak, persze kvarcból kirajzolva. Imádtam azt az órát, aztán elszakadt a szíja, de még sokáig őrizgettem otthon így is.
