Tócóskert

A Margit Téri I. sz. Általános Iskola a tanítás után meglehetősen kevés - semmilyen - alternatív programot kínál a "kulcsos" gyerekeknek - anno nekünk -. Néha én löktem a sárba a nálam alacsonyabb és jobb pofaszerkezettel rendelkező, lányoknak jobban tetsző osztálytársam (Márk, most már szülész-nőgyógyász, szóval az orvosi szaktudás területén Doctor House-függőként sem überelhetem, és ugyanez igaz a látott muflonok számát tekintve is), néha pedig engem dobtak le lépcsőkorlátról magasabbak (Szilárdok). Amit adtam, visszakaptam, amit kaptam, visszaadtam, ilyen szempontból a maga retardált módján igazságos a Tócóskert. Akadt pár kivétel, pl. Johnny, akivel verekedés nélkül is kijöttem, egyetlen esetet leszámítva, amikor a tesztoszteron túltengéstől feltüzelve "ki, ha én nem" alapon versenyeztünk osztályunk dühöngő bikája címért (Johnny felemelt és teljes erőből a padlóhoz vágott, ettől az időponttól származtathatóak gerincbántalmaim és kisebbrendűségi komplexusom, ergo alulmaradtam). Okítás után rendre felosontunk Johnnyhoz, és végigszemelgettük apja csemegékből és ritkaságokból, német gyöngyszemekből álló pornógyüjteményét, ACDC, Motörhead és Guns N Roses lemezeit, megnéztük, Johnny hogyan keni fel a beépített szekrényre kisöccsét, Sonkát. A paradicsomi állapotok a sex 'n rokkantroll tekintetében addig tartottak, amíg Johnny szülei el nem váltak. Ripszropsz eltűntek a válogatott hard core zenék és hard core pornók, legnagyobb döbbenetünkre. Nnna, akkor kezdtünk el gyújtogatni... Nem autókra és lakásokra kell gondolni, piromániánk lakókörnyezetünk enteriőr kiegészítőinek  (padló- és faliszőnyegek) felgyújtására, a fröccsöntőipar remekeinek (kólásflakonok) megolvasztására korlátozódott. Egyszer sikerült parázsporszívózás közben felgyújtani Johnnyék porzsákját, éktelen ordítozás közepette kellett szerény varrótudásom megvillantásával összefoltoznom azt. Orosztanárból gyorstalpalóval angoltanárrá átképzett, Albion nyelvét darabosan és erős szláv akcentussal beszélő oktatónkat (lánykori neve: Gazsó Lászlóné) meglehetősen serényen utáltuk, két ok miatt is: hülye volt és büdös. Nála talán csak süldőkorú és testű fia, a disznóemer (Pigman) riasztott minket jobban, ezért megolvasztottuk lakásuk csengőjét (sajnos megszólalt, kijött Pigman - "Faszomér' szórakoztok" felkiáltásai mentén gyorsan kereket oldottunk, menekülés közben sikerült befeszíteni postaládájukat, a zárszerkezetet ballagásig ereklyeként őrizgettem). Ugyan hol marad csínytevéseink mögött K.G. vetélytársunk attrakciója, aki a legrondább, elutasításoktól körülölelt leányzó, A.B.  táskájába cserebogárhalmot rejtett (A.B. kinyitván azt pofájába kapott egy nagy adag entomológiát)? Vízzel telt óvszerek ösztrogéntől gömbölyödésnek induló, nőnemű iskolatársaink elé történő dobása mellett tengettük mindennapjaink, mihaszna és gyönyörű tudatlanságban, a hőn óhajtott középfokú tanulmányok megkezdése, a gettótól való részleges eltávolodás, leheletnyi konszolidáció és némileg több nonkonformizmus elsajátítása előtt. Ó, boldog békeidők! Soha ne térjetek vissza...

Folytatódik a történet, mégpedig a Tócóskert egyik lenagyobb misztériumával: a pincékkel. Megboldogult gyermekkoromban módszeresen távol voltam tartva éccsanyám által e helytől. Meg volt mondva, hogy oda nem mehetek le és kész. Éccsanyám mindenféle szatírt sejtett odalent, én pedig minden szavát elhittem. Később hallottam olyan gyerekekről, akik pincéről-pincére járva csatangoltak a sorházak alatt, sokszor 4-5 háznyit is haladva. Valahol irigyeltem őket a kalandért, másrészt viszont a hideg rázott ki ha rágondoltam, mik lehetnek odalent. Na persze, pincében kóborolni szánalmas szórakozás (mint a Tócóskert nyújtotta szórakozási lehetőségek úgy általában), de akkor még ezt nem tudtam.

Történt aztán egyszer, hogy éccsanyám halálravált arccal jött haza, és mesélte, hogy a szomszédasszony fiát, aki kb. velem egyidős, levitte a pincébe egy szatír, és megmutatta neki a csúnyáját. Elgondolkodtam azon, hogy miféle beteg állat az, akit az elégít ki, hogy egy sötét pincében mutogassa a redvás pöcsét egy fiúgyereknek. Ettől a ponttól kezdve nekem nem kellett több magyarázat, még nagyobb ívben kerültem ki az odavezető lépcsőt.

A Rómeó és Júlia erkélyjelenete helyett egy alkoholista öngyilkosjelölt műugrókat megszégyenítő mutatványáról ejtek pár szót. Rendszerváltás körüli a történet, helyszín Tócóskert tér 6. A hatodik emelet erkélypárkányára állt fel az alkesz, hűs szellőben, kitárt kézzel nézegette kiszemelt becsapódásának helyét, tűzoltók, rendőrök és a produkcióra kis csoportba gyűlt járókelők pillantásainak kereszttűzében.

Emlékeim szerint nem rendelkezett elegendő elszántsággal a halálugrás foganatosítására a szuicid hajlamú helyi piás, mivel elég soká - talán nem is önszántából, csak a szeszek hatása miatt - szédelgett le a magasból. Ahogy esetlenül lepottyant, nem zuhant a mélybe, hanem beesett az ötödik emeleti balkon belsejébe, ahol leteperték. Az összesereglettek sanda mosolyokkal arcukon oldalogtak el a helyszínről.

A Margit Téri Általános Iskolában (egykori I-es számú, most már Kazinczy Ferenc Általános Iskola) koptattam a padot, technikatanárom (FJ) mesélte el ezt a történetet Sanyikáról, aki az iskola legrosszabb hírű osztályába járt. Ezt az osztályt még technikatanárom előtt két pszichológusnő tanította dupla gázsiért, FJ-nek is úgy sikerült valamennyi tudást a csoportba erőltetni, hogy az első órán megállapodtak a feltételekben: csak írni ne kelljen! FJ elmondása szerint annak ellenére, hogy a tananyag nem ment elsőre, bizonyos tanítványok tudták, hogyan kell Lada differenciálművet szervizelni, vagy mire való egy kardánfelfüggesztő csapágy (vajon miért?).

Sanyikát éppen aktuális csínytevése miatt az egyik pszichológusnő magához rendelte. Az elbeszélgetés után büszkén tért be a tanáriba, ahol előadta, Sanyika mennyire intelligens, jó fiú, nagyon udvarias, és megígérte, ezentúl jól fog viselkedni. A dicsekvést követően visszatért szobájába, majd ismét be a tanáriba, rémült arckifejezéssel: "Eltűnt a fizetésem!"

Nos, fizetésnapkor beszélgetett el Sanyikával, aki az alkalmat kihasználva elemelte a dupla gázsit táskájából... Ezek után mindkét pszichológusnő lemondta a legrosszabb hírű oszály vezetését, Sanyika pedig elköltötte legelső fizetését.

Bocsánatot kérek mindenkitől amiért a gondos bevezetés után mindenféle átmenet nélkül a dolgok közepébe vágok, de ezt nem hagyhatom ki. Viszonylag friss hírrel tudok szolgálni, íme: http://www.haon.hu/hirek/im:haon:news-hajdubihar/cikk/onkielegites-a-tocoskerti-liftben/cn/news-20090407-04502664

Ha elolvastad, feltennék egy kérdést, drága olvasó: kezded már érezni a hely szellemét? Ha nem, akkor se búsulj, lesz itt még poszt elég, hogy megérezd.

UI: Természetesen a blogból nem akarok linkgyűjteményt faragni, de ezt muszáj volt megosztanom veletek.

Az év ezerkilencszázkilencvenöt. A bátyám Szolnokon tanult tiszthelyettesképzőben, és a katonai bakancs mellé beszerzett egy fekete acélbetétest, majd nekem is lett egy, aztán beszerzett egy fekete vadászpilóta dzsekit, majd nekem is lett egy. Mint serdülőnek, nekem is elborult az agyam, egyszerre növesztettem a hajam hosszúra, miközben oldalt és hátul leborotváltam. Viszont így nem nyújtottam eléggé retardált látványt, úgyhogy nagyanyám hajfogó kendőit vastagabb csíkba hajtva fejem köré csavartam. Történt egyszer, hogy elkezdtem oldalt és hátul leborotválni hajamat, és közben az eldobható borotva éle elkopott. Sebaj, gondoltam, irány az éjjelnappali. Bakancs fel, dzseki fel, kendő fel. A nonstop felé igyekezvén egy kigyúrt vadállat magához rendelt, mellette gondolom Gyilkos névre keresztelt ölebe. "Helló, Te DACS-os vagy?" -kérdezte. "Dutsch-os? Nem..." - válaszoltam én. Elmenőben még kérdőre vont, mennyi az idő pontosan, én pedig megmondtam. Mint később kiderült, a DACS a Debreceni Anarchista Csoport rövidítése. Nos, én nem erre gondoltam. Azért kíváncsi lennék, ha véletlenül a DACS-ról, "dutsch"-ról más ugrik be, akkor kaptam volna pár maflást, esetleg kést a hátamba, vagy közelebbről is megismerkedhettem volna Gyilkos fogazatával? A Tócóskertben sosem lehet tudni, mire megy ki a Kérdezz - Felelek...

Akkori aktuális kinézetem miatt az iskolám igazgatóhelyettese is megrótt. Az irodában várakoztam, mikor belépett, és rámnézve így nyilatkozott: "Nnnna, miért hoztak be kis skinhead?". Én pedig elmondtam, hogy nem hoztak be, hanem a diáktanács delegált a tanári értekezletre. Az igazgatóhelyettesnek (Jenő) arcára fagyott a mosoly.

A kendő és a vadászpilóta dzseki elhagyása után pedig éppen egy skinhead sorozott gyomorszájon Tomi Szomorú koncerten kilencvenöt végén.

Konklúzió: DACS-osokat, skinhead-eket, ölebeket, Jenőt messzire elkerülni!

Nos, ha már szó esett a kezdetekről, akkor én is elmesélem első benyomásaimat a helyről. Az év az én esetemben is 1987, és mit ne mondjak, nagy várakozásaim voltak az új lakással kapcsolatban. Tudtam hogy nagyobb lesz, hogy lesz külön szobám, ez teljesen felvillanyozott. Még azt sem tudtam elképzelni, hogy az ember a 6. emeleten lakjon. Azon gondolkodtam végig, vajon milyen messze lehet onnan látni? Mikor megérkeztünk a kétütemű trabival, elcsodálkoztam, mekkora épületek ezek. A lépcsőházba belépve azonnal megtetszett a dolog: tiszta volt, rendezett, és mindennek olyan újszaga volt. A lakás még jobban lenyűgözött: nagy volt és szép, frissen festett falak, vadonat új szőnyegpadló. Végül kinéztünk a belső oldalra is, és megláttuk a balkánt: mindenhol gaz, építkezési törmelék, gané. Mondhatná a kedves olvasó, hogy még szép hogy ott volt a törmelék, de azt elviszik építkezés után. Közlöm hogy nem így történt: a sitt diszkréten belegyógyult a földbe az évek során. Gondolom a párt tudta hogy miféle emberek fognak ideköltözni, így hát nem támasztottak nagy igényeket a környezettel szemben. A kedvencem a Vörösmarty Mihály Általános Iskola (korábban az Angyalföld térihez tartozott) mostani udvarának a területe, amin jó pár évig bizony akkora gaz volt, hogy szó szerint el lehetett benne bújni. Felegyenesedve. A gyerekek nagyon hamar meg is találták mint játszóteret, és hamar csapásokat alakítottak ki. A dzsungelharcos beállítottságúak a gaztenger minden pontján tudták, hogy hol járnak, és minden csapásról tudták, hogy hova vezet. Nagyon sok időt lehetett ám ezekkel a rövidítésekkel megtakarítani. Bevallom férfiasan, én kerültem e területet (így persze kétszer annyi ideig tartott eljutnom az iskolába, mint Rambo leszármazottjainak), egyrészt édesanyám intő szavaira, másrészt a saját fantáziám generálta groteszk képek hatására: a végeláthatatlan dzsungelbe beleképzeltem a mutogatós szatírt, a tolvaj cigányt, a kötözködő hülyegyereket. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire eltaláltam a Tócóskertben lakók mentalitását. Azt viszont mai fejjel már belátom, hogy nyugodtan bemehettem volna a gazdzsungelbe, ugyanis a fent említett embertípusokkal nap mint nap találkozott az ember a betondzsungel legkülönbözőbb pontjain. De ezt akkoriban, gyerekként még nem tudtam, illetve nem érzékeltem. Az igazi feketeleves csak később jött.

Hatévesen panelből panelbe természetesnek hatott, nem is sejtettem, hova kerültem. Nyolcvanhét fontos év. Nem tudtam, hogy lesz itt még nemulass: alkeszok, öngyilkosságok, véres homok, IFA-tolatás nyugdíjas fejére, gázolás, lövöldözés.

Legelső emlékeim egyike a Tócóskerttel kapcsolatban: a biciklimet lent hagytam a tízemeletes kék monstrum előtt, mint tettem azt egy kisvárosban, és senki nem nyúlt hozzá. Felmentem, tettem-vettem, gondolom ihattam, lementem, bicikli sehol...

Első lecke: semmit se hagyj őrizetlen a Tócóskertben...

Léteznek immáron legendás városnegyedek, fogalommá vált helyszínek. Ami Budapesten Nyócker, Rákóczi tér, az New York-ban Brooklyn, Harlem. De sehol sem tesznek említést a debreceni Tócóskertről! Blogunk arra vállalkozik, hogy kiköszörülje ezt a csorbát, és a “Tócó-gettó” az őt megillető helyre kerüljön a legszánalmasabb, legnyomorultabb városrészek sorában!